Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Trakl, Georg: A halál hét éneke (Siebengesang des Todes Magyar nyelven)

Trakl, Georg portréja

Siebengesang des Todes (Német)

Bläulich dämmert der Frühling; unter saugenden Bäumen

Wandert ein Dunkles in Abend und Untergang,

Lauschend der sanften Klage der Amsel.

Schweigend erscheint die Nacht, ein blutendes Wild,

Das langsam hinsinkt am Hügel.

 

In feuchter Luft schwankt blühendes Apfelgezweig,

Löst silbern sich Verschlungenes,

Hinsterbend aus nächtigen Augen; fallende Sterne;

Sanfter Gesang der Kindheit.

 

Erscheinender stieg der Schläfer den schwarzen Wald hinab,

Und es rauschte ein blauer Quell im Grund,

Daß jener leise die bleichen Lider aufhob

Über sein schneeiges Antlitz;

 

Und es jagte der Mond ein rotes Tier

Aus seiner Höhle;

Und es starb in Seufzern die dunkle Klage der Frauen.

 

Strahlender hob die Hände zu seinem Stern

Der weiße Fremdling;

Schweigend verläßt ein Totes das verfallene Haus.

 

O des Menschen verweste Gestalt: gefügt aus kalten Metallen,

Nacht und Schrecken versunkener Wälder

Und der sengenden Wildnis des Tiers;

Windesstille der Seele.

 

Auf schwärzlichem Kahn fuhr jener schimmernde Ströme hinab,

Purpurner Sterne voll, und es sank

Friedlich das ergrünte Gezweig auf ihn,

Mohn aus silberner Wolke.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/17569.html

A halál hét éneke (Magyar)

Kéklőn dereng a tavasz; lélegző fák alatt

sötét lény tart az estbe, pusztulásba,

fülelve rigók lágy panaszára.

Némán sarjad az éj, vérző vad,

s lassan a dombra hanyatlik.

 

Nyirkos levegőben virágzó almafa gallyak inognak,

ezüstté oldódik kuszaságuk,

elhalván éji szemekben; hullócsillagok;

szelíd gyermekkori dal.

 

Fekete erdőben tündöklőn szállt le az alvó,

s hogy forrás neszezett a talajban,

ő halkan nyitotta fakó pilláit

havas arca fölé;

 

s rőt vadat űzött ki

barlangjából a Hold;

és sóhajtásokba halt a sötét asszonyi jajszó.

 

A fehér jövevény sugárzóbban emelte karját

csillagához;

s egy holt odahagyja az omladozó házat.

 

Ó az ember enyésző alakja: hideg fémekből összerakva,

elsüllyedt erdőknek, az állat végső vadonának

éje s rémülete:

a lélek szélcsendje.

 

Bíbor csillaggal teli fénylő sodrok vitték őtlefelé

Feketéllő sajkán,

s békésen borult fölébe zöldellve az ág,

ezüst felhőből a mákony.



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásahttp://www.pannontukor.hu/

minimap