Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Born, Nicolas: Lüneburgi pályaudvar, 1976. április 30. (Bahnhof Lüneburg 30. April 1976 Magyar nyelven)

Born, Nicolas portréja
Hajnal Gábor portréja

Vissza a fordító lapjára

Bahnhof Lüneburg 30. April 1976 (Német)

Es ist 5 Uhr 45, unausgeschlafene Autolandschaft,
als habe damit alles endgültig seinen Platz.
  (Nichts mehr anrühren, nichts bewegen!)
Ohnmächtig schluckende Frühaufsteher, Rauch
  auf nüchternen Magen, Aktentaschen, aufmuckende
  Blicke zwischen den flappenden Pendeltüren.
Frau zieht das Rollo des Zeitungsstands hoch. Birken.
Violetter Schaum.
  Es ist noch nicht hell, ein bläulicher Abglanz
  des Himmels hängt zwischen den Bäumen.
Postkarren rattern über den Bahnsteig.
Etwas später macht die Gaststätte auf.
Wer eintritt bin ich.

Ein Zug ist eingefahren; wenn er steht, hört man
ihn stöhnen. Das Material erschöpft und müde.
Vor nicht langer Zeit lag hier Schnee.
Schlafende Parkuhren.
Schlafende Oberleitung.
Diesige Helligkeit schwebt ein, ohne jede Härte
  wie - ich muß mich zusammennehmen – die weiche
  Hand mit der Äthermaske.
Welch ein Morgen und welch ein Auge darin.
Wie verlassen und müde ich bin.
Wie krank und verwohnt ein Schnellzug vorbeiweht.
Der Kellner nimmt mir die Tasse weg die noch nicht
leer ist. Eine Frau raucht mit gespreizten Fingern.
Daß sie so früh daran denkt die Finger zu spreizen.
Leere Streichholzschachtel auf dem Tisch, Zellophan
und Silberpapier. Das Wasser rauscht im Spülbecken.
Kleine zähe Frau, deren Gesicht neben
der Kaffeemaschine erscheint, wie die Rückblende
in einem Zufallsfilm den noch keiner gesehen hat.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.swr.de

Lüneburgi pályaudvar, 1976. április 30. (Magyar)

5 óra 45 perc, kialvatlan autóterep,
mintha ezzel minden megkapná végleges helyét.
  (Semmit se érinteni már, semmit se mozdítani!)
Ájultan nyeldeklő koránkelők, füst
  éhgyomorra, aktatáskák, lázadó
  tekintetek a lengő csapóajtók között.
Az újságos bódé rolóját asszony húzza föl. Nyirfa.
Ibolyakék hab.
  Még nincs világos, az ég kékes
  visszfénye függ a fák között.
Postatargoncák zakatolnak át a peronon.
Kicsit később kinyit a vendéglő. Aki belép,
az én vagyok.

Befutott egy vonat; ha áll, hallani a sistergését és
nyögését. A gördülőanyag kimerült és fáradt.
Nemrégen itt még hó volt.
Alvó parkolóórák.
Alvó felsővezetékek.
Ködös világosság lebeg be, minden keménység
  nélkül -össze kell szednem magamat- ahogy
  a puha kéz az éterpárnával.
Micsoda reggel és micsoda tekintet benne.
Milyen elhagyatott és fáradt vagyok én.
Milyen betegen és elnyűtten suhan el a gyorsvonat.
A pincér elviszi a csészémet, pedig még
nem üres. Egy asszony cigarettázik széttárt ujjakkal.
Ilyen korán hogy is tud azzal törődni, hogy széttárja
ujjait. Üres gyufaskatulyák az asztalon, celofán
és ezüstpapír. A víz zubog a mosogatóban.
Kicsi szívós asszony arca jelenik meg a kávégép
mögött, mint a visszavetítés egy váratlan filmben,
melyet még senki se látott.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaH. G.

minimap