Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hofmannsthal, Hugo von: Üzenet (Botschaft Magyar nyelven)

Hofmannsthal, Hugo von portréja
Franyó Zoltán portréja

Vissza a fordító lapjára

Botschaft (Német)

Ich habe mich bedacht, daß schönste Tage
Nur jene heißen dürfen, da wir redend
Die Landschaft uns vor Augen in ein Reich
Der Seele wandelten: da hügelan
Dem Schatten zu wir stiegen in den Hain,
Der uns umfing wie schon einmal Erlebtes,
Da wir auf abgetrennten Wiesen still
Den Traum vorn Leben niegeahnter Wesen,
Ja ihres Gehns und Trinkens Spuren fanden
Und überm Teich ein gleitendes Gespräch,
Noch tiefere Wölbung spiegelnd als der Himmel:
Ich habe mich bedacht auf solche Tage,
Und daß nächst diesen drei: gesund zu sein.
Am eignen Leib und Leben sich zu freuen.
Und an Gedanken, Flügeln junger Adler,
Nur eines frommt: gesellig sein mit Freunden.
So will ich, daß du kommst und mit mir trinkst
Aus jenen Krügen, die mein Erbe sind,
Geschmückt mit Laubwerk und beschwingten Kindern,
Und mit mir sitzest in dem Garten-Turm:
Zwei Jünglinge bewachen seine Tür,
In deren Köpfen mit gedämpftem Blick
Halbabgewandt ein ungeheures
Geschick dich steinern anschaut, daß du schweigst
Und meine Landschaft hingebreitet siehst:
Daß dann vielleicht ein Vers von dir sie mir
Veredelt künftig in der Einsamkeit
Und da und dort Erinnerung an dich
Im Schatten nistet und zur Dämmerung
Die Straße zwischen dunklen Wipfeln rollt
Und schattenlose Wege in der Luft
Dahinrolln wie ein feiner goldner Donner.

 
(1897 ?)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org

Üzenet (Magyar)

Rájöttem, hogy csak azokat nevezzük
legszebb napoknak, mikor társalogva
szemünk előtt a tájat is a lélek
honává formáljuk; ha fel a dombon
az árnyék felé tartunk, a ligetbe,
mely úgy fog át, mint egy túl régi élmény,
midőn magányos réten csendesen
nem-sejtett lények nagy álmát a létről,
sőt léptük s ívásuk nyomát megleltük,
s a tó fölött a sima társalgást, mely
az égnél mélyebb boltot tükrözött:
ilyen napokon járt az én eszem,
s e három dolgon kívül: épnek lenni,
a testünknek s az életnek örülni,
és fiatal, sasszárnyú, új eszméknek -
csak ez vidít: barátokkal mulatni.
Ezért kívánom, jöjj s igyál velem
a lombbal, szárnyas kisdedekkel ékes
kupáimból, miket örökbe kaptam,
s együtt velem a kert tornyában ülj.
Az ajtaját két izmos ifjú őrzi,
kinek félig elfordult, fátyolos
tekintetéből irtózatos Végzet
olyan kövülten néz, hogy szólni sem tudsz,
és tájamat is szétterítve látod,
egy világot, hogy talán valamelyik versed azt
jövő magányomban megnemesíti,
és itt meg ott a rád emlékezés,
mint árnyék fészkel, és majd szürkületkor
az út sötét lomb-ormok közt halad,
s az árnyéktalan ösvények a légben
mint arany mennydörgések távolodnak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaF. Z.

minimap