Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hölderlin, Friedrich: Vándorlás (Die Wanderung Magyar nyelven)

Hölderlin, Friedrich portréja

Die Wanderung (Német)

Glückselig Suevien, meine Mutter,

Auch du, der glänzenderen, der Schwester

Lombarda drüben gleich,

Von hundert Bächen durchflossen!

Und Bäume genug, weißblühend und rötlich,

Und dunklere, wild, tiefgrünenden Laubs voll,

Und Alpengebirg der Schweiz auch überschattet

Benachbartes dich; denn nah dem Herde des Hauses

Wohnst du, und hörst, wie drinnen

Aus silbernen Opferschalen

Der Quell rauscht, ausgeschüttet

Von reinen Händen, wenn berührt

 

Von warmen Strahlen

Kristallenes Eis und umgestürzt

Vom leichtanregenden Lichte

Der schneeige Gipfel übergießt die Erde

Mit reinestem Wasser. Darum ist

Dir angeboren die Treue. Schwer verläßt,

Was nahe dem Ursprung wohnet, den Ort.

Und deine Kinder, die Städte,

Am weithindämmernden See,

An Neckars Weiden, am Rheine,

Sie alle meinen, es wäre

Sonst nirgend besser zu wohnen.

 

Ich aber will dem Kaukasos zu!

Denn sagen hört ich

Noch heut in den Lüften:

Frei sei'n, wie Schwalben, die Dichter.

Auch hat mir ohnedies

In jüngeren Tagen Eines vertraut,

Es seien vor alter Zeit

Die Eltern einst, das deutsche Geschlecht,

Still fortgezogen von Wellen der Donau,

Am Sommertage, da diese

Sich Schatten suchten, zusammen

Mit Kindern der Sonn

Am schwarzen Meere gekommen;

Und nicht umsonst sei dies

Das gastfreundliche genennet.

 

Denn, als sie erst sich angesehen,

Da nahten die Anderen erst; dann satzten auch

Die Unseren sich neugierig unter den Ölbaum.

Doch als sich ihre Gewande berührt,

Und keiner vernehmen konnte

Die eigene Rede des andern, wäre wohl

Entstanden ein Zwist, wenn nicht aus Zweigen herunter

Gekommen wäre die Kühlung,

Die Lächeln über das Angesicht

Der Streitenden öfters breitet, und eine Weile

Sahn still sie auf, dann reichten sie sich

Die Hände liebend einander. Und bald

 

Vertauschten sie Waffen und all

Die lieben Güter des Hauses,

Vertauschten das Wort auch und es wünschten

Die freundlichen Väter umsonst nichts

Beim Hochzeitjubel den Kindern.

Denn aus den heiligvermählten

Wuchs schöner, denn Alles,

Was vor und nach

Von Menschen sich nannt, ein Geschlecht auf. Wo,

Wo aber wohnt ihr, liebe Verwandten,

Daß wir das Bündnis wiederbegehn

Und der teuern Ahnen gedenken?

 

Dort an den Ufern, unter den Bäumen

Ionias, in Ebenen des Kaysters,

Wo Kraniche, des Aethers froh,

Umschlossen sind von fernhindämmernden Bergen,

Dort wart auch ihr, ihr Schönsten! oder pflegtet

Der Inseln, die mit Wein bekränzt,

Voll tönten von Gesang; noch andere wohnten

Am Tayget, am vielgepriesnen Hymettos,

Die blühten zuletzt; doch von

Parnassos Quell bis zu des Tmolos

Goldglänzenden Bächen erklang

Ein ewiges Lied; so rauschten

Damals die Wälder und all

Die Saitenspiele zusamt

Von himmlischer Milde gerühret.

 

O Land des Homer!

Am purpurnen Kirschbaum oder wenn

Von dir gesandt im Weinberg mir

Die jungen Pfirsiche grünen,

Und die Schwalbe fernher kommt und vieles erzählend

An meinen Wänden ihr Haus baut, in

Den Tagen des Mais, auch unter den Sternen

Gedenk ich, o Ionia, dein! doch Menschen

Ist Gegenwärtiges lieb. Drum bin ich

Gekommen, euch, ihr Inseln, zu sehn, und euch,

Ihr Mündungen der Ströme, o ihr Hallen der Thetis,

Ihr Wälder, euch, und euch, ihr Wolken des Ida!

 

Doch nicht zu bleiben gedenk ich.

Unfreundlich ist und schwer zu gewinnen

Die Verschlossene, der ich entkommen, die Mutter.

Von ihren Söhnen einer, der Rhein,

Mit Gewalt wollt er ans Herz ihr stürzen und schwand

Der Zurückgestoßene, niemand weiß, wohin, in die Ferne.

Doch so nicht wünscht ich gegangen zu sein,

Von ihr, und nur, euch einzuladen,

Bin ich zu euch, ihr Grazien Griechenlands,

Ihr Himmelstöchter, gegangen,

Daß, wenn die Reise zu weit nicht ist,

Zu uns ihr kommet, ihr Holden!.

 

Wenn milder atmen die Lüfte,

Und liebende Pfeile der Morgen

Uns Allzugedultigen schickt,

Und leichte Gewölke blühn

Uns über den schüchternen Augen,

Dann werden wir sagen, wie kommt

Ihr, Charitinnen, zu Wilden?

Die Dienerinnen des Himmels

Sind aber wunderbar,

Wie alles Göttlichgeborne.

Zum Traume wirds ihm, will es Einer

Beschleichen und straft den, der

Ihm gleichen will mit Gewalt;

Oft überraschet es einen,

Der eben kaum es gedacht hat.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://de.wikisource.org/wiki/Die_Wanderung

Vándorlás (Magyar)

Boldog Suevia, ó, anyám,

mint odaát ragyogóbb

hugodat, Lombardát:

szeldel téged is száz patak!

És elég fa, virága-fehér, vöröslő,

és sötétebb, mélyzöld, vad lomb,

és a svájci Alpok árnya is reád hull,

szomszéd-földre: mert közel lakozol

ház tűzhelyéhez, hallod, ahogy bent

áldozótálak ezüstjén

surran a forrásvíz, zúdítják

tiszta kezek, ha érintgetnek

 

meleg sugarak

kristály jeget, és könnyeden

moccantó fény nyomán

a havas csúcs elönti a földet

szín-tiszta vízzel. Innét

született véled a hűség. Mert nehezen

költözik az, ki a források közelében

lakhat. S gyermekeid, a városok,

messze-derengő tónál, Neckar

parti rétjén, Rajna mentén,

mind úgy vélik, másutt nem lehetne

ily lakozásuk.

 

Engem mégis a Kaukázus vonz!

Azt hallottam

még ma is, égi fuvallatokból:

szabadok a költők, mint a fecske.

Ifjabb koromban egyébként

mondták nekem azt is:

Hajdan-idők elején az ősök,

a német nemzetség fiai csöndben

levonultak a Duna hullámaival,

nyár-időn, mert ezek

árnyra vágytak; a nap

gyermekeivel együtt

érték el a Fekete-tengert.

S hogy e vizet okkal

nevezik vendégszeretőnek.

 

Mert, csak miután jól megnézték egymást,

akkor jöttek a többiek; és a miéink

akkor ültek kíváncsian az olajfa

tövébe. Ám egymás ruháját

megtapogatva, egymás beszédét

sem is értve, biztosan civódás

támad, ha az ág-közökből

nem jön hűsítés, mely a szembenállók

arcára mosolyt

gyakran terít; így egy darabig csak

néztek föl, csendben, majd kezet adtak

egymásnak, szeretőn. Hamar

 

fegyvert is cseréltek, házuk

kedves javait mind, és már

szót is váltottak, s a baráti

atyák nem igen hiába kívántak sok jót

menyegzőt ünneplő gyermekeiknek.

Mert e szent frigyből szebb

nemzetség sarjadt, mint bárhol

addig és ezután is,

emberi körben. Ó, de hol,

hol lakoztok, kedves rokonok, hogy

újra-kötődhessék e szövetség,

s drága ősökről meg-emlékezzünk?

 

Ott, ama partokon, ott, ama fái alatt

Ióniának, a kaüsztroszi síkokon,

ott, hol az éter boldog

darvait messze-derengő hegyek kerítik;

ott, szépségeim! éltetek ti is, vagy

szőlővel koszorús szigetek

temérdekén, s teli dallal; mások

a Taügetoszon, későbbiek a sokat

dicsért Hüméttoszon; Am a

Parnasszosz forrásától mind Tmólosz

aranyfényű patakjáig egyetlen

örök dal csendült; igy ha zúgtak

akkor az erdők és megannyi

lant-húr, együtt:

égi szelíd érintgetésre.

 

Ó, Homérosz földje!

Cseresnyés bíborán, avagy ha

– te küldöd! – a szőlősdombon ifjú

őszibarackok zöldjét látom,

és jön a messzi fecske, házam

falára építget, s mesél sokat, én ott,

május napjaiban, fölöttem a csillagokkal,

Iónia! járlak gondolatban. Am az ember

a jelenvalót szokta szeretni. Ezért

jöttem hozzátok, szigetek, látástokra,

folyók torkolata, Thétisz csarnokai,

erdők, felhők Ída hegyén!

 

Nem gondolhatok ittmaradásra mégsem.

Keserves, rideg feladat, ha visszanyerni

anyámat akarnám. Összezárult mögöttem.

Fia egyik, a Rajna, erővel akart

szívére omlani, s íme, eltűnt, ki tudja,

hova-messzire, eltaszítva. De

én igy válni mégsem akarnék

tőle, ezért csak meghívásul

jöttem hozzátok, Görögország gráciái,

égi leányok! hogy ha az út

nem túl messze tinéktek, gyertek,

tündöklők, köreinkbe!

 

Majd ha a lég szelidebben

leng, ha a reggel kedves nyilakat

küld ránk, türelmesekre, és

könnyű felhők ha virulnak

riadós szemünknek: akkor

mondjuk majd, hogyan is jöttök

ti kháriszok hozzánk, vadakhoz?

De az ég szolgálólányai

csodálatosak, mint minden

ég-szülötte. Az isteni lányok

álommá foszlatják a lopva

közelítőt, megbüntetik, aki

hozzájuk hasonlítana erővel;

s gyakorta meglepik azt,

aki épp aligha hinné.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap