Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hölderlin, Friedrich: Diotima (Diotima, leuchtest du Magyar nyelven)

Hölderlin, Friedrich portréja
Hajnal Gábor portréja

Vissza a fordító lapjára

Diotima, leuchtest du (Német)

Leuchtest du wie vormals nieder,

Goldner Tag! und sprossen mir

Des Gesanges Blumen wieder

Lebenatmend auf zu dir?

Wie so anders ists geworden!

Manches, was ich trauernd mied,

Stimmt in freundlichen Akkorden

Nun in meiner Freude Lied,

Und mit jedem Stundenschlage

Werd ich wunderbar gemahnt

An der Kindheit stille Tage,

Seit ich Sie, die Eine, fand.

 

Diotima! edles Leben!

Schwester, heilig mir verwandt!

Eh ich dir die Hand gegeben,

Hab ich ferne dich gekannt.

Damals schon, da ich in Träumen,

Mir entlockt vom heitern Tag,

Unter meines Gartens Bäumen,

Ein zufriedner Knabe, lag,

Da in leiser Lust und Schöne

Meiner Seele Mai begann,

Säuselte, wie Zephirstöne,

Göttliche! dein Geist mich an.

 

Ach! und da, wie eine Sage,

Jeder frohe Gott mir schwand,

Da ich vor des Himmels Tage

Darbend, wie ein Blinder, stand,

Da die Last der Zeit mich beugte,

Und mein Leben, kalt und bleich,

Sehnend schon hinab sich neigte

In der Toten stummes Reich:

Wünscht ich öfters noch, dem blinden

Wanderer, dies Eine mir,

Meines Herzens Bild zu finden

Bei den Schatten oder hier.

 

Nun! ich habe dich gefunden!

Schöner, als ich ahndend sah,

Hoffend in den Feierstunden,

Holde Muse! bist du da;

Von den Himmlischen dort oben,

Wo hinauf die Freude flieht,

Wo, des Alterns überhoben,

Immerheitre Schöne blüht,

Scheinst du mir herabgestiegen,

Götterbotin! weiltest du

Nun in gütigem Genügen

Bei dem Sänger immerzu.

 

Sommerglut und Frühlingsmilde,

Streit und Frieden wechselt hier

Vor dem stillen Götterbilde

Wunderbar im Busen mir;

Zürnend unter Huldigungen

Hab ich oft, beschämt, besiegt,

Sie zu fassen, schon gerungen,

Die mein Kühnstes überfliegt;

Unzufrieden im Gewinne,

Hab ich stolz darob geweint,

Daß zu herrlich meinem Sinne

Und zu mächtig sie erscheint.

 

Ach! an deine stille Schöne,

Selig holdes Angesicht!

Herz! an deine Himmelstöne

Ist gewohnt das meine nicht;

Aber deine Melodien

Heitern mählig mir den Sinn,

Daß die trüben Träume fliehen,

Und ich selbst ein andrer bin;

Bin ich dazu denn erkoren?

Ich zu deiner hohen Ruh,

So zu Licht und Lust geboren,

Göttlichglückliche! wie du? –

 

Wie dein Vater und der meine,

Der in heitrer Majestät

Über seinem Eichenhaine

Dort in lichter Höhe geht,

Wie er in die Meereswogen,

Wo die kühle Tiefe blaut,

Steigend von des Himmels Bogen,

Klar und still herunterschaut:

So will ich aus Götterhöhen,

Neu geweiht in schönrem Glück,

Froh zu singen und zu sehen,

Nun zu Sterblichen zurück.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.lyrik-lesezeichen.de/gedichte/hoelderlin.php

Diotima (Magyar)

Úgy ragyogsz, mint régen, újra

arany nap! és úgy fakad

mint a virág, kitárulva

dalom kéklő ég alatt?

Minden más, hogy ráakadtam!

Minden, amit fájva rég

nélkülöztem, most a dalban

boldogan zeng szerteszét,

és felidéz minden óra

gyermekkori örömöt,

csendes derüt, amióta

megtaláltam végre Őt.

 

Diotima! drága Lélek!

Hugom, áldott rokonom!

Ismerlek, mióta élek

s tudtam, eljössz egykoron.

Már akkor, hogy álmodozva

feküdtem a fák alatt,

derüs fiu, és az óra

felfénylett, akár a nap,

mikor boldog ragyogásba

májusom föllebegett,

édes szellő susogása

hozta felém szellemed.

 

S ó, mikor, mint a mondában,

isten már egy sem maradt

s fényes ég alatt csak álltam

nyomorultan, mint a vak,

lehúzott az idő terhe

s hidegre, fakóra vált

életem és vágytam egyre

csak a hallgatag halált:

a vak vándornak, magamnak,

azt kivántam én csupán,

itt vagy árnyvilágban majdan

nézzen szívem képe rám.

 

Megleltelek! itt vagy végre!

Szebb vagy, mint sejtettelek

ünnepi órán remélve,

szelid múzsa, üdv neked!

Égből, hová felszárnyalva

minden öröm bekopog,

öregségnek nincs hatalma

s örök derű mosolyog,

úgy tűnsz, onnan jössz a földre,

istenek követje, Te,

dalnokodnak már örökre

légy jóságos öröme.

 

Nyári hő és tavasz enyhe,

a békét felváltja harc

bennem, ámuló szivembe

ültette az istenarc;

haraggal és hódolattal

viaskodtam érte én,

sokszor szégyenben maradtam,

közöny áradt csak felém;

s győzni se tudtam örömmel,

sírtam dacos gőgösen,

hogy oly dicsőn áll fölöttem

s hatalma oly végtelen.

 

Ó a te szépséged csendje

bájos égi arcodon!

Szív! mennyei hangod zengve

szól, s én meg nem szokhatom;

ám melódiáid mégis

fölvidítják lelkemet,

borus álmok nem kisérik

s így magam is más leszek;

én is kiválasztott lettem?

Szent nyugalomra s vele

örömre, fényre születtem,

mint Isten kedveltje, Te?-

 

Miként mindkettőnknek atyja

fenségében derüsen

tölgyligetből a magasba

suhan s száguld egyre fenn,

majd a tenger hullámába,

hol hüsen kéklik a mély,

az ég ívén tovaszállva:          

lenéz csendben s csupa fény:            

ily isteni magaslatról,

felszentelve énekem  

új örömben, boldogan szól,   

míg halandót lát szemem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaH. G.

minimap