Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hölderlin, Friedrich: Himnusz a szabadsághoz (Hymne an die Freiheit Magyar nyelven)

Hölderlin, Friedrich portréja

Hymne an die Freiheit (Német)

Wonne sang ich an des Orkus Toren,

Und die Schatten lehrt' ich Trunkenheit,

Denn ich sah, vor Tausenden erkoren,

Meiner Göttin ganze Göttlichkeit;

Wie nach dumpfer Nacht im Purpurscheine

Der Pilote seinen Ozean,

Wie die Seligen Elysiens Haine,

Staun ich dich, geliebtes Wunder! an.

 

Ehrerbietig senkten ihre Flügel,

Ihres Raubs vergessen, Falk und Aar,

Und getreu dem diamantnen Zügel

Schritt vor ihr ein trotzig Löwenpaar;

Jugendliche wilde Ströme standen,

Wie mein Herz, vor banger Wonne stumm;

Selbst die kühnen Boreasse schwanden,

Und die Erde ward zum Heiligtum.

 

Ha! zum Lohne treuer Huldigungen

Bot die Königin die Rechte mir,

Und von zauberischer Kraft durchdrungen

Jauchzte Sinn und Herz verschönert ihr;

Was sie sprach, die Richterin der Kronen,

Ewig tönt's in dieser Seele nach,

Ewig in der Schöpfung Regionen –

Hört, o Geister, was die Mutter sprach!

 

»Taumelnd in des alten Chaos Wogen,

Froh und wild, wie Evans Priesterin,

Von der Jugend kühner Lust betrogen,

Nannt ich mich der Freiheit Königin;

Doch es winkte der Vernichtungsstunde

Zügelloser Elemente Streit;

Da berief zu brüderlichem Bunde

Mein Gesetz die Unermeßlichkeit.

 

Mein Gesetz, es tötet zartes Leben,

Kühnen Mut und bunte Freude nicht,

Jedem ward der Liebe Recht gegeben,

Jedes übt der Liebe süße Pflicht;

Froh und stolz im ungestörten Gange

Wandelt Riesenkraft die weite Bahn,

Sicher schmiegt in süßem Liebesdrange

Schwächeres der großen Welt sich an.

 

Kann ein Riese meinen Aar entmannen?

Hält ein Gott die stolzen Donner auf?

Kann Tyrannenspruch die Meere bannen?

Hemmt Tyrannenspruch der Sterne Lauf? –

Unentweiht von selbsterwählten Götzen,

Unzerbrüchlich ihrem Bunde treu,

Treu der Liebe seligen Gesetzen,

Lebt die Welt ihr heilig Leben frei.

 

Mit gerechter Herrlichkeit zufrieden

Flammt Orions helle Rüstung nie

Auf die brüderlichen Tyndariden,

Selbst der Löwe grüßt in Liebe sie;

Froh des Götterloses, zu erfreuen,

Lächelt Helios in süßer Ruh

Junges Leben, üppiges Gedeihen

Dem geliebten Erdenrunde zu.

 

Unentweiht von selbsterwählten Götzen,

Unzerbrüchlich ihrem Bunde treu,

Treu der Liebe seligen Gesetzen,

Lebt die Welt ihr heilig Leben frei;

Einer, Einer nur ist abgefallen,

Ist gezeichnet mit der Hölle Schmach;

Stark genug, die schönste Bahn zu wallen,

Kriecht der Mensch am trägen Joche nach.

 

Ach! er war das Göttlichste der Wesen,

Zürn ihm nicht, getreuere Natur!

Wunderbar und herrlich zu genesen,

Trägt er noch der Heldenstärke Spur;

Eil, o eile, neue Schöpfungsstunde,

Lächle nieder, süße güldne Zeit!

Und im schönern, unverletzten Bunde

Feire dich die Unermeßlichkeit.«

 

Nun, o Brüder! wird die Stunde säumen?

Brüder! um der tausend Jammernden,

Um der Enkel, die der Schande keimen,

Um der königlichen Hoffnungen,

Um der Güter, so die Seele füllen,

Um der angestammten Göttermacht,

Brüder ach! um unsrer Liebe willen,

Könige der Endlichkeit, erwacht! –

 

Gott der Zeiten! in der Schwüle fächeln

Kühlend deine Tröstungen uns an;

Süße, rosige Gesichte lächeln

Uns so gern auf öder Dornenbahn;

Wenn der Schatten väterlicher Ehre,

Wenn der Freiheit letzter Rest zerfällt,

Weint mein Herz der Trennung bittre Zähre

Und entflieht in seine schönre Welt.

 

Was zum Raube sich die Zeit erkoren,

Morgen steht's in neuer Blüte da;

Aus Zerstörung wird der Lenz geboren,

Aus den Fluten stieg Urania;

Wenn ihr Haupt die bleichen Sterne neigen,

Strahlt Hyperion im Heldenlauf –

Modert, Knechte! freie Tage steigen

Lächelnd über euern Gräbern auf.

 

Lange war zu Minos ernsten Hallen

Weinend die Gerechtigkeit entflohn –

Sieh! in mütterlichem Wohlgefallen

Küßt sie nun den treuen Erdensohn;

Ha! der göttlichen Catone Manen

Triumphieren in Elysium,

Zahllos wehn der Tugend stolze Fahnen,

Here lohnt des Ruhmes Heiligtum.

 

Aus der guten Götter Schoße regnet

Trägem Stolze nimmermehr Gewinn,

Ceres heilige Gefilde segnet

Freundlicher die braune Schnitterin,

Lauter tönt am heißen Rebenhügel,

Mutiger des Winzers Jubelruf,

Unentheiligt von der Sorge Flügel

Blüht und lächelt, was die Freude schuf.

 

Aus den Himmeln steigt die Liebe nieder,

Männermut, und hoher Sinn gedeiht,

Und du bringst die Göttertage wieder,

Kind der Einfalt! süße Traulichkeit!

Treue gilt! und Freundesretter fallen,

Majestätisch, wie die Zeder fällt,

Und des Vaterlandes Rächer wallen

Im Triumphe nach der bessern Welt.

 

Lange schon vom engen Haus umschlossen,

Schlummre dann im Frieden mein Gebein! –

Hab ich doch der Hoffnung Kelch genossen,

Mich gelabt am holden Dämmerschein!

Ha! und dort in wolkenloser Ferne

Winkt auch mir der Freiheit heilig Ziel!

Dort, mit euch, ihr königlichen Sterne,

Klinge festlicher mein Saitenspiel!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/

Himnusz a szabadsághoz (Magyar)

Most az Orcusból is feldalolnám

gyönyörre a szürke árnyakat:

ezrek közül énfelém hajolván,

Istennő! hát megláthattalak.

Mint hajós, ha éjjel vízre kelvén

bíbor hajnalt ér a tengeren,

mint a lélek Elízium enyhén,

úgy elámul csodádon szemem!

 

Hódol már a sas is meg a sólyom,

nem vadássza már a kék eget,

s eléd fogva gyémántos zsinóron

büszke két oroszlán lépeget.

Még a vad folyó is visszahőköl,

s mint a szívem, némaságot ölt,

Boreas sem fúj teli tüdőből:

íme megszenteltetett a föld!

 

S ó! Királynőm jobbját nyújtja nékem

hűségemért szép dicséretül,

hatalmának bűvigézetében

minden érzékem ujjong, hevül,

s ő, ki koronák fölött itélő,

örök hangja cseng lelkemen át,

zengi a tér, zengi minden élő -

halld, szellemvilág, anyánk szavát:

 

"Én, kinek az Ős-Káosz parancsol,

bakkhoszi papnő, ki fut s nevet,

nyertem ifjú s merész indulatból

Szabadság Királynője nevet.

Közel láttam már a béke vesztét,

jöttek dühödt harag napjai,

ám törvényem a Szent Végtelenség

testvérihletése szabta ki.

 

Nem öl az én törvényem, de kedvez

hősnek, gyöngének testvérileg,

s joga van immár a szeretethez,

édes-szép joga mindenkinek.

Véghetetlen vidám s büszke körben

száll ez óriás erő tovább,

simul már édes vágytól gyötörten

a parány is hozzád, nagyvilág.

 

Útját mely szörny szeghetné sasomnak?

dörgést mely isten csitíthatott?

zsarnok szava tengert láncra foghat?

s eltéríthet-é egy csillagot?

Akit önnön bálványa se fékez

s fűzi csak önkéntes kötelék,

híven a szeretet szent hitéhez,

élheti szent s szabad életét.

 

Orionnak tiszta lángsugára

ily pompásan nem hullt e napig

a testvéri Tündarida párra,

s bókol az Oroszlán is nekik,

Héliosz is édes nyugalomban

pogányt-boldogítón mosolyog,

bő tenyészet kél, új élet dobban,

szép világa új fényben ragyog.

 

Akit önnön bálványa se fékez,

s fűzi csak önkéntes kötelék,

híven a szeretet szent hitéhez,

élheti szent s szabad életét.

Egyvalakit bélyegez a csúfság,

az egyetlen, aki kimaradt,

remek pályán róhatná az útját,

s nyög az ember torz iga alatt.

 

Istenekhez volt méltó leginkább -

hű Természet, néki megbocsásd!

hősiségnek őrzi még a titkát,

érhet még csodás szép gyógyulást.

Jöjj, eljöjj, teremtés perce újra,

süss fel, édes aranykori ég,

s örökös szövetségbe simulva

üld a Végtelenség ünnepét!"

 

Ó, testvérek! késhet-e az óra,

mely a bajt nem élteti tovább,

mely királyi reményt vált valóra

s menti szégyentől az unokát,

melyben istenerőnk szárnyra rebben,

s lelkünk kész üdvét megváltani? -

Testvérek az igaz szeretetben,

fel, Halandóság Királyai!

 

Minden idők istene! vigasszal

legyezed, hűsíted szellemünk,

az mosolyog édes rózsa-arccal

ránk, ha kínzó tövis közt megyünk.

Árny ha száll az ősi becsületre,

s a szabadság bástyája ledűl,

szívemből a végső könny pereg le,

s szebb honába sírva menekül.

 

Annak, mit a kor megtépni vágyott,

holnap virágban kell állnia!

Tavaszt szülnek még a rombolások,

kél a habból szent Uránia,

s Hüperión hősien robogva

ég, s elsápadnak a csillagok -

porladjatok, szolgák! sírotokra

szabad napok mosolya ragyog.

 

S az Igazság, amely sírva bújta

Mínosz alvilági csarnokát,

lám, mint anya, vágyat érez újra

s öleli a földnek hű fiát.

Isteni Catónak szellemárnya

ül elíziumi diadalt,

s az erény ezer zászlója szállva

köszönti a győztes hadakat.

 

Istenek öléből a kevélyre

nem esőzik többé jutalom,

Ceres áldott rónáinak fénye

csillog barna sarlósasszonyon,

forró szőlődombokon vidámabb,

boldogabb a vincellér dala,

s mit az öröm adott a világnak,

nem fedi gondszárnyú éjszaka.

 

Hull az égből fénye szeretetnek,

ész s erő megújul e napon -

az aranykort visszatéritetted,

tiszta gyermek, édes Bizalom!

Él a hűség! és a szabadítók,

mint a cédrus, földre omlanak,

kiket bosszúra a haza hívott,

szebb hazába visz e csoda-nap.

 

Fekve rég a szűkös lenti lakban,

csontjaim, békén nyugodjatok! -

A remény kelyhéből még ihattam,

s láttam, hogy a hajnal felragyog!

Intesz ott, felhőtlen messzeségben

nékem is, Szabadság, messze cél!

Véletek, szent csillagok, az éjben

lantom ünneplőm együtt zenél!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/00400

minimap