Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hölderlin, Friedrich: Heidelberg (Heidelberg Magyar nyelven)

Hölderlin, Friedrich portréja

Heidelberg (Német)

Lange lieb' ich dich schon, möchte dich, mir zur Lust,

Mutter nennen und dir schenken ein kunstlos Lied,

Du, der Vaterlandsstädte

Ländlichschönste, so viel ich sah.

 

Wie der Vogel des Waldes über die Gipfel fliegt,

Schwingt sich über den Strom, wo er vorbei dir glänzt,

Leicht und kräftig die Brücke,

Die von Wagen und Menschen tönt.

 

Wie von Göttern gesandt, fesselt' ein Zauber einst

Auf die Brücke mich an, da ich vorüber ging

Und herein in die Berge

Mir die reizende Ferne schien

 

Und der Jüngling, der Strom, fort in die Ebne zog,

Traurigfroh, wie das Herz, wenn es, sich selbst zu schön,

Liebend unterzugehen,

In die Fluten der Zeit sich wirft.

 

Quellen hattest du ihm, hattest dem Flüchtigen

Kühle Schatten geschenkt, und die Gestade sahn

All' ihm nach, und es bebte

Aus den Wellen ihr lieblich Bild.

 

Aber schwer in das Tal hing die gigantische,

Schicksalskundige Burg nieder bis auf den Grund,

Von den Wettern zerrissen;

Doch die ewige Sonne goß

 

Ihr verjüngendes Licht über das alternde

Riesenbild, und umher grünte lebendiger

Efeu; freundliche Wälder

Rauschten über die Burg herab.

 

Sträuche blühten herab, bis wo im heitern Tal,

an den Hügel gelehnt oder dem Ufer hold,

Deine fröhlichen Gassen

Unter duftenden Gärten ruhn.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.literaturwelt.com/werke

Heidelberg (Magyar)

Rég szeretlek, öröm lenne anyámnak is

hívnom, s egyszerű dalt adnom ajándokul;

 legszebb város e honban,

   láttam bár eleget, te vagy.

 

Mint erdő madara csúcsokat átrepül,

úgy ível folyamod tükre fölött a híd,

 könnyeden és erősen,

   s döngetik kocsik, emberek.

 

Átmentemben, akár isteni bűvölet,

szegzett egyszer oda holmi varázslat, és

 csábítón a hegyekbe

   intett nékem a messzeség,

 

és az Ifju, az ár távol a síkra tört

boldog-bánatosan, mint ha betelt a szív

 s az idő folyamába

   hull, merülni szerelmesen.

 

Friss forrásokat és a szökevény kapott

tőled árnyakat is, néztek utána a

 partok, s nyájasan arcuk

   ott rengett a futó habon.

 

Zordan dőlt nagy idők titkaitól nehéz

árnyával s az egész völgyre feküdt a vár

 orkán tépte falakkal;

   ám az örök Nap ifjitó

 

fényt ontott a gigász tömbre, a rom körül

zöldebb volt a borostyán, a hegyoldalon

 nyájas lombjukat erdők

   zúgatták le a vár felől.

 

Cserjés nyúlt virulón lejtve a völgybe, hol

dombnak kúszva vagy a part üde ékeként

 víg utcáid a kertek

   illatölében nyugszanak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/00400/

minimap