Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hölderlin, Friedrich: A Duna forrásánál (Am Quell der Donau Magyar nyelven)

Hölderlin, Friedrich portréja

Am Quell der Donau (Német)

Denn, wie wenn hoch von der herrlichgestimmten,

der Orgel im heiligen Saal,

Reinquillend aus den unerschöpflichen Röhren,

Das Vorspiel, wekend, des Morgens beginnt

Und weitumher, von Halle zu Halle,

Der erfrischende nun, der melodische Strom rinnt,

Bis in den kalten Schatten das Haus

Von Begeisterungen erfüllt,

Nun aber erwacht ist, nun, aufsteigend ihr,

Der Sonne des Fests, antwortet

Der Chor der Gemeinde; so kam

Das Wort aus Osten zu uns,

Und an Parnassos Felsen und am Kithäron hör’ ich

O Asia, das Echo von dir und es bricht sich

Am Kapitol und jählings herab von den Alpen

 

Kommt eine Fremdlingin sie

Zu uns, die Erwekerin,

Die menschenbildende Stimme.

Da faßt’ ein Staunen die Seele

Der Getroffenen all und Nacht

War über den Augen der Besten.

Denn vieles vermag

Und die Fluth und den Fels und Feuersgewalt auch

Bezwinget mit Kunst der Mensch

Und achtet, der Hochgesinnte, das Schwerdt

Nicht, aber es steht

Vor Göttlichem der Starke niedergeschlagen,

 

Und gleichet dem Wild fast; das,

Von süßer Jugend getrieben,

Schweift rastlos über die Berg’

Und fühlet die eigene Kraft

In der Mittagshizze. Wenn aber

Herabgeführt, in spielenden Lüften,

Das heilige Licht, und mit dem kühleren Stral

Der freudige Geist kommt zu

Der seeligen Erde, dann erliegt es, ungewohnt

Des Schönsten und schlummert wachenden Schlaf,

Noch ehe Gestirn naht. So auch wir.

Denn manchen erlosch das Augenlicht

schon vor den göttlichgesendeten Gaben,

 

Den freundlichen, die aus Ionien uns,

Auch aus Arabia kamen, und froh ward

Der theuern Lehr’ und auch der holden Gesänge

Die Seele jener Entschlafenen nie,

Doch einige wachten. Und sie wandelten oft

Zufrieden unter euch, ihr Bürger schöner Städte,

Beim Kampfspiel, wo sonst unsichtbar der Heros

Geheim bei Dichtern saß, die Ringer schaut und lächelnd

Pries, der gepriesene, die müßigernsten Kinder.

Ein unaufhörlich Lieben wars und ists.

Und wohlgeschieden, aber darum denken

Wir aneinander doch, ihr Fröhlichen am Isthmos,

Und am Cephyß und am Taygetos,

Auch eurer denken wir, ihr Thale des Kaukasos,

So alt ihr seid, ihr Paradiese dort

Und deiner Patriarchen und deiner Propheten,

 

O Asia, deiner Starken, o Mutter!

Die furchtlos vor den Zeichen der Welt,

Und den Himmel auf Schultern und alles Schiksaal,

Taglang auf Bergen gewurzelt,

Zuerst es verstanden,

Allein zu reden

Zu Gott. Die ruhn nun. Aber wenn ihr

Und diß ist zu sagen,

Ihr Alten all, nicht sagtet, woher?

Wir nennen dich, heiliggenöthiget, nennen,

Natur! dich wir, und neu, wie dem Bad entsteigt

Dir alles Göttlichgeborne.

 

Zwar gehn wir fast, wie die Waisen;

Wohl ists, wie sonst, nur jene Pflege nicht wieder;

Doch Jünglinge, der Kindheit gedenk,

Im Hauße sind auch diese nicht fremde.

Sie leben dreifach, eben wie auch

Die ersten Söhne des Himmels.

Und nicht umsonst ward uns

In die Seele die Treue gegeben.

Nicht uns, auch Eures bewahrt sie,

Und bei den Heiligtümern, den Waffen des Worts

Die scheidend ihr den Ungeschikteren uns

Ihr Schiksaalssöhne, zurükgelassen

 

Ihr guten Geister, da seid ihr auch,

Oftmals, wenn einen dann die heilige Wolk umschwebt,

Da staunen wir und wissens nicht zu deuten.

Ihr aber würzt mit Nectar uns den Othem

Und dann frohloken wir oft oder es befällt uns

Ein Sinnen, wenn ihr aber einen zu sehr liebt

Er ruht nicht, bis er euer einer geworden.

Darum, ihr Gütigen! umgebet mich leicht,

Damit ich bleiben möge, denn noch ist manches zu singen,

Jezt aber endiget, seeligweinend,

Wie eine Sage der Liebe,

Mir der Gesang, und so auch ist er

Mir, mit Erröthen, Erblassen,

Von Anfang her gegangen. Doch Alles geht so.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.hoelderlin-gesellschaft.de/index.php?id=301

A Duna forrásánál (Magyar)

Mert akárha dicsőn hangolt, kimeríthetetlen

orgonasípokból áradna

tisztán, szent boltívek alatt,

költögető előjáték, a reggel,

csarnokról csarnokra szökellvén,

dallamosan, üdítőn,

hideg árnyak közt megtöltve a házat

lelkesedéssel, míg végtére

felébred, kél, s az ünnep

kelő napjának felel

a gyülekezet kórusa: így jött

hozzánk a szó Keletről,

és a Parnasszosz szikláin s a Küthairónon hallom,

ó, Ázsia, ekhód, megtörik ez

a Capitoliumon, ront ha alpesi görgeteg, jön

 

hozzánk egy Jövevény,

költögetőnk, az

emberformáló Hang.

Bámul a lélek,

mind a megérintettek lelke, s éj volt

a legkülönbek szemén is.

Mert sokra képes,

szilaj vizeket, sziklát, szikraesőt is

megfékez művével az ember,

és fennkölten a kardtól

sem retten, de ha isteni éri, lesújtva

áll az erős,

 

szinte mind a vad; ez,

édes ifjúságtól űzve,

nyugtalanul kószál hegyeken,

déli hőségben érzi

ereje teljét. Ám ha játszi

szellőkkel a szent fény

lejjebb száll, s hűsebb sugárral

az örömteli szellem közelíti a boldog

földet, elnyúlik csak, mert épp ami legszebb,

azt nem szokta, szunnyad máris, éjre,

csillag jötte előtt, dől. Így mi. Mert némelyek

szeme fénye kihúnyt, mielőtt dús isten-ajándék

 

vígsága elért volna minket

Ióniából, Arábiából, s a drága tanítás

és sok édes dal már elhúnyt lelkük

örömre se hangolhatta, de páran

virrasztottak. Jártak köztetek, szép

városok polgárnépe, elégedetten,

harci játékoknál, hol a hős különben titkon,

láthatatlan ült, költőknél, csak nézte a küzdést,

és mosolyogva dicsérte, ő, a magasztalt,

e komoly-ráérős gyermeknépet. Volt s van

szüntelen szeretet. S bár elkülönítve,

gondolunk egymásra, ti, Iszthmosz, Képhiszosz

s Taigetosz boldogultjai,

rátok éppígy, kaukázusi völgyek,

vénséges-ifjú paradicsomok, ti,

így prófétáidra s pátriárkáidra,

 

ó, Ázsia, erőseidre, anyánk!

Nem féltek ők evilági jelektől,

vállukon égbolt s teljes sors volt,

naphosszat álltak, sziklagyökéren,

elsőül tanulták, önmagukként

mint kell szólniok

Istenhez. Ők most nyugosznak. Ám ha ti,

s ezt mondani kell,

ha ti régiek, mind, nem mondtátok, honnét

adjuk neved: szentül igázott, neved,

Természet! mi néked, kiből újként lépnek ki, akárha

fürdőből, az isten-szülöttek.

 

Bár csaknem mint árvák járunk;

valójában csak egy gond-viselés nincs többé;

ám, gyerekkort idézve, ifjak

sem idegenek soha a házban.

Háromszor élnek, mint első

fiai az égnek.

S nem hiába lelkünk áldott

birtoka lett a hűség.

Nemcsak minket, őrzi tiéteket is,

és a szent helyeken, fegyvereinél a szónak,

melyeket, sors fiai, távozva innét,

ránk hagytatok, ügyetlenebbjeitekre,

 

jó szellemek, ti vagytok ott is,

gyakran, ha szent felleg jár valaki körül,

bámulunk csak, nincs magyarázat.

Ám ti nektárral levegőnk füszerezvén

örvendeztettek, vagy töprengésre

bírtok minket, s akit igazán szerettek,

nem nyugszik, míg köztetek ott nincs.

Így, Jóságosak! engem könnyen öleljetek csak,

hogy maradni kedvem volna, dalt vár egy s más,

most azonban, boldog könnyel,

mint a szerelmi legendák, érjen

véget az ének, így is ment sok

elpirulással, sápadással,

kezdettől fogva. De minden így megy.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap