Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Schiller, Friedrich: Görögország istenei (Die Götter Griechenlands Magyar nyelven)

Schiller, Friedrich portréja

Die Götter Griechenlands (Német)

Da ihr noch die schöne Welt regiertet, 

An der Freude leichtem Gängelband 

Glücklichere Menschenalter führtet, 

Schöne Wesen aus dem Fabelland! 

Ach! da euer Wonnedienst noch glänzte, 

Wie ganz anders, anders war es da! 

Da man deine Tempel noch bekränzte, 

Venus Amathusia!

 

Da der Dichtkunst malerische Hülle 

Sich noch lieblich um die Wahrheit wand! 

Durch die Schöpfung floss da Lebensfülle, 

Und, was nie empfinden wird, empfand. 

An der Liebe Busen sie zu drücken, 

Gab man höhern Adel der Natur, 

Alles wies den eingeweihten Blicken, 

Alles eines Gottes Spur.

 

Wo jetzt nur, wie unsre Weisen sagen, 

Seelenlos ein Feuerball sich dreht, 

Lenkte damals seinen goldnen Wagen 

Helios in stiller Majestät. 

Diese Höhen füllten Oreaden, 

Eine Dyras starb mit jenem Baum, 

Aus den Urnen lieblicher Najaden 

Sprang der Ströme Silberschaum.

 

Jener Lorbeer wand sich einst um Hilfe, 

Tantals Tochter schweigt in diesem Stein, 

Syrinx' Klage tönt' aus jenem Schilfe, 

Philomelens Schmerz in diesem Hain. 

Jener Bach empfing Demeters Zähre, 

Die sie um Persefonen geweint, 

Und von diesem Hügel rief Cythere, 

Ach vergebens! ihrem schönen Freund.

 

Zu Deukalions Geschlechte stiegen 

Damals noch die Himmlischen herab; 

Pyrrhas schöne Tochter zu besiegen, 

Nahm Hyperion den Hirtenstab. 

Zwischen Menschen, Göttern und Heroen 

Knüpfte Amor einen schönen Bund, 

Sterbliche mit Göttern und Heroen 

Huldigten in Amathunt.

 

Finstrer Ernst und trauriges Entsagen 

Was aus eurem heitern Dienst verbannt, 

Glücklich sollten alle Herzen schlagen, 

Denn euch war der Glückliche verwandt. 

Damals war nichts heilig als das Schöne, 

Keiner Freude schämte sich der Gott, 

Wo die keusch errötende Kamöne, 

Wo die Grazie gebot.

 

Eure Tempel lachten gleich Palästen, 

Euch verherrlichte das Heldenspiel 

An des Isthmus kronenreichen Festen, 

Und die Wagen donnerten zum Ziel. 

Schön geschlungne seelenvolle Tänze 

Kreisten um den prangenden Altar, 

Eure Schläfe schmückten Siegeskränze, 

Kronen euer duftend Haar.

 

Das Evoë muntrer Thyrsusschwinger 

Und der Panter prächtiges Gespann 

Meldeten den großen Freudebringer, 

Faun und Satyr taumeln ihm voran. 

Um ihn springen rasende Mänaden, 

Ihre Tänze loben seinen Wein, 

Und des Wirtes braune Wangen laden 

Lustig zu dem Becher ein.

 

Damals trat kein grässliches Gerippe 

Vor das Bett des Sterbenden. Ein Kuss 

Nahm das letzte Leben von der Lippe, 

Seine Fackel senkt' ein Genius.

Selbst des Orkus strenge Richterwaage 

Hielt der Enkel einer Sterblichen, 

Und des Thrakers seelenvolle Klage 

Rührte die Erinnyen.

 

Seine Freuden traf der frohe Schatten 

In Elysiens Hainen wieder an, 

Treue Liebe fand den treuen Gatten 

Und der Wagenlenker seine Bahn; 

Linus' Spiel tönt die gewohnten Lieder, 

In Alcestens Arme sinkt Admet, 

Seinen Freund erkennt Orestes wieder, 

Seine Pfeile Philoktet.

 

Höhre Preise stärkten da den Ringer 

Auf der Tugend arbeitsvoller Bahn, 

Großer Taten herrliche Vollbringer 

Klimmten zu den Seligen hinan. 

Vor dem Wiederfoderer der Toten 

Neigte sich der Götter stille Schar, 

Durch die Fluten leuchtet dem Piloten 

Vom Olymp das Zwillingspaar.

 

Schöne Welt, wo bist du? Kehre wieder, 

Holdes Blütenalter der Natur! 

Ach, nur in dem Feenland der Lieder 

Lebt noch deine fabelhafte Spur. 

Ausgestorben trauert das Gefilde, 

Keine Gottheit zeigt sich meinem Blick, 

Ach, von jenem lebenwarmen Bilde 

Blieb der Schatten nur zurück.

 

Alle jene Blüten sind gefallen 

Von des Nordes schauerlichem Wehn, 

Einen zu bereichern unter allen, 

Musste diese Götterwelt vergehn. 

Traurig such ich an dem Sternenbogen, 

Dich, Selene, find ich dort nicht mehr; 

Durch die Wälder ruf ich, durch die Wogen, 

Ach! sie widerhallen leer!

 

Unbewusst der Freuden, die sie schenket, 

Nie entzückt von ihrer Herrlichkeit, 

Nie gewahr des Geistes, der sie lenket, 

Selger nie durch meine Seligkeit, 

Fühllos selbst für ihres Künstlers Ehre, 

Gleich dem toten Schlag der Pendeluhr, 

Dient sie knechtisch dem Gesetz der Schwere, 

Die entgötterte Natur.

 

Morgen wieder neu sich zu entbinden, 

Wühlt sie heute sich ihr eignes Grab. 

Und an ewig gleicher Spindel winden 

Sich von selbst die Monde auf und ab. 

Müßig kehrten zu dem Dichterlande 

Heim die Götter, unnütz einer Welt, 

Die, entwachsen ihrem Gängelbande, 

Sich durch eignes Schweben hält.

 

Ja, sie kehrten heim, und alles Schöne, 

Alles Hohe nahmen sie mit fort, 

Alle Farben, alle Lebenstöne, 

Und uns blieb nur das entseelte Wort.  

Aus der Zeitflut weggerissen, schweben 

Sie gerettet aus des Pindus Höhn, 

Was unsterblich im Gesang soll leben, 

Muss im Leben untergehn.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.kerber-net.de/literatur/deutsch/lyrik/schiller/goettegr.htm

Görögország istenei (Magyar)

Amíg a föld uralma tiétek

volt, a régmúlt nemzedékei

öröm-póráztokra fűzve éltek,

meseország fényes lényei.

Míg a gyönyör szent vallása fénylett,

ah! mily másképp élt a föld fia;

még koszorú övezte szentélyed,

Venus Amathusia!

 

A költészet festői palástja

a valóra simult kedvesen,

élő élet szállt az alkotásba,

s érzett, mi már nem érez sosem.

Hogy szerelmük keblére öleljék,

a természet főbb rangot kapott,

és bárhová tekintett a szem, még

Isten nyomát látta ott.

 

Hol a bölcsek szerint ma az égen

lélektelen tűzgolyó forog,

Héliosz szállt aranyos szekéren

néma méltósággal egykor ott.

Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,

ha fa dőlt le, driász halt vele,

s az ezüstös forrásnak najádnép

korsajából folyt vize.

 

Segítséget kért ez a borostyán,

Tantalusnak lánya volt e szirt,

ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,

e ligetben Philoméla sírt.

Perszephonéjáért e patakba

hullt Démétér gyászos könnye rég,

s e dombról Cythere hívogatta

ah, hiába! kedvesét.

 

Deukalion fajához a földre

egy-egy isten még gyakran betért.

Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,

Létó fia pásztorsorban élt.

Akkor még az isten, hérosz s ember

közé Amor szép frigyet hozott,

Amathuntban isten, hérosz s ember

egy oltáron áldozott.

 

Helyet a ti vidám hitetekben

gyász, lemondás nem kapott soha:

boldogság dobbanjon a szívekben,

mert a boldog isten rokona!

Akkor csak a szépség volt a szentség,

nem szégyellte isten mámorát,

míg a szende Kaménák vezették

a földet, s a Gráciák.

 

Mint palota, mosolygott szentélytele,

az iszthmoszi pompás ünnepek

hős tornái titeket dicsértek,

s célba robogtak a szekerek.

Oltárotok körül lelkes táncok

szép füzére kígyózott tova,

főtökön dicskoszorú sugárzott,

fürtötökön korona.

 

Évoézva büszke thyrszuszhordók

s hámbafogott pompás párducok

jelentették a nagy Mámorosztót:

előtte faun s szatír támolyog,

körülötte tomboló menád-kar,

táncaikkal dicsérik borát,

és a Gazda pirosló orcával

kínálja a telt kupát.

 

Nem lépett a haldokló elébe

ijesztő váz. Ajkaira csók

hullott, s abban röppent el a léte,

s egy géniusz fáklyát fordított.

Halandó nő unokája fogta

Orcusnak is bíró-mérlegét.

S a thrák lelkes jaja meghatotta

a Fúriák zord szívét.

 

Elízium berkén megtalálták

örömüket mind a boldogok:

hű szerelmes hű élete-párját,

versenypályájuk a bajnokok.

Linus lantján régi dala száll fel,

Admétosz Alkésztiszre talál,

Oresztész itt barátjára rálel,

s Filoktétra nyila vár.

 

Magasabb díj sarkallta a hőst még,

ki az erény versenyén futott.

A nagyszerű tett véghezvivőjét

társukul vették a Boldogok.

A halottját visszaperelőnek

engedtek a csöndes istenek,

s Olymposzról a tengert szelőnek

az Ikerpár integet.

 

Hová lettél, szép világ? Természet,

jönne vissza bár virágkorod!

Ah! nem őrzi már, csupán az ének

mesés tündérországa nyomod.

Kihaltak és szomorúk a rétek,

Istent szemem sehol nem talál.

Ah: a régi, életteli képnek

nem maradt, csak árnya már.

 

Északon kelt fagyasztó szelekben

mind lehullott ez a szép virág;

hogy egy isten gazdagabb lehessen,

elenyészett az isten-világ.

Ha búsan a csillagokra nézek,

nem talállak, ah! Szeléne fenn;

szavamra csak üres visszhang ébred

erdőkön és vizeken.

 

Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,

fenségétől fel nem lelkesül,

nem látja a Lelket, mely vezérli,

örömem hevétől nem hevül,

nagyságát nem érti mesterének,

mint közönyös ingaóra, jár:

isteneit vesztve a természet

a súlytörvény rabja már.

 

Hogy új létre szülessen majd holnap,

ma tulajdon sírját ássa meg.

Örökké egy orsón gombolyodnak

maguktól a hónapok s hetek.

Az istenek költőhonba szálltak,

ott leltek hazát a föld helyett,

mely kinőve pórázukból, már csak

saját ingáján lebeg.

 

Hazatértek s magukkal ragadtak

minden szépet és magasztosat.

Eltűnt minden szín és élethangzat,

s nekünk csak az üres váz maradt.

Túl az időn, élnek halhatatlan,

otthonuk a Pindus magasa:

ami öröklétű lesz a dalban,

meg kell előbb halnia.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap