Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Goethe, Johann Wolfgang von: Viszontlátás és búcsú (Willkommen und Abschied Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja
Szabó Lőrinc portréja

Vissza a fordító lapjára

Willkommen und Abschied (Német)

Es schlug mein Herz, geschwind zu Pferde! 
Es war getan fast eh gedacht; 
Der Abend wiegte schon die Erde 
Und an den Bergen hing die Nacht 
Schon stand im Nebelkleid die Eiche 
Ein aufgetürmter Riese, da, 
Wo Finsternis aus dem Gesträuche 
Mit hundert schwarzen Augen sah. 

Der Mond von einem Wolkenhügel 
Sah kläglich aus dem Duft hervor; 
Die winde schwangen leise Flügel 
Umsausten schauerlich mein Ohr
Die Nacht schuf tausend Ungeheuer 
Doch frisch und fröhlich war mein Mut 
In meinen Adern welches Feuer! 
In meinen Herzen welche Glut!

Dich sah ich, und die milde Freude 
Floß von dem süßen Blick auf mich; 
Ganz war mein Herz an deiner Seite 
Und jeder Atemzug für dich. 
Ein rosafarbenes Frühlingswetter 
Umgab das liebliche Gesicht, 
Und Zärtlichkeit für mich - ihr Götter! 
Ich hofft es, ich verdient es nicht!

Doch, ach schon mit der Morgensonne 
Verengt der Abschied mir das Herz 
In deinen Küssen welche Wonne! 
In deinem Auge welcher Schmerz! 
Ich ging und du standst und sahst zu Erden 
Und sahst mir nach mit nassen Blick: 
Und doch welch Glück geliebt zu werden! 
Und lieben, Götter, welch ein Glück!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://referateguru.heim.at/Willkommen.htm

Viszontlátás és búcsú (Magyar)

Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet;
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.
 

Felhődombról nézett a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül;
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!

És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenül!

De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://vmek.oszk.hu

Kapcsolódó videók


minimap