Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Goethe, Johann Wolfgang von: Faust. A tragédia második része. Első felvonás. Kies tájék. Részlet (Faust (2.1.1) Der Tragödie zweiter Teil. Erster Akt. Anmutige Gegend. Ausschnitt Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja
Kálnoky László portréja

Vissza a fordító lapjára

Faust (2.1.1) Der Tragödie zweiter Teil. Erster Akt. Anmutige Gegend. Ausschnitt (Német)

FAUST:
Des Lebens Pulse schlagen frisch lebendig,
Ätherische Dämmerung milde zu begrüßen;
Du, Erde, warst auch diese Nacht beständig
Und atmest neu erquickt zu meinen Füßen,
Beginnest schon, mit Lust mich zu umgeben,
Du regst und rührst ein kräftiges Beschließen,
Zum höchsten Dasein immerfort zu streben. -
In Dämmerschein liegt schon die Welt erschlossen,
Der Wald ertönt von tausendstimmigem Leben,
Tal aus, Tal ein ist Nebelstreif ergossen,
Doch senkt sich Himmelsklarheit in die Tiefen,
Und Zweig und äste, frisch erquickt, entsprossen
Dem duft'gen Abgrund, wo versenkt sie schliefen;
Auch Farb' an Farbe klärt sich los vom Grunde,
Wo Blum' und Blatt von Zitterperle triefen -
Ein Paradies wird um mich her die Runde.

Hinaufgeschaut! - Der Berge Gipfelriesen
Verkünden schon die feierlichste Stunde;
Sie dürfen früh des ewigen Lichts genießen,
Das später sich zu uns hernieder wendet.
Jezt zu der Alpe grüngesenkten Wiesen
Wird neuer Glanz und Deutlichkeit gespendet,
Und stufenweis herab ist es gelungen; -
Sie tritt hervor! - und, leider schon geblendet,
Kehr' ich mich weg, vom Augenschmerz durchdrungen.

So ist es also, wenn ein sehnend Hoffen
Dem höchsten Wunsch sich traulich zugerungen,
Erfüllungspforten findet flügeloffen;
Nun aber bricht aus jenen ewigen Gründen
Ein Flammenübermaß, wir stehn betroffen;
Des Lebens Fackel wollten wir entzünden,
Ein Feuermeer umschlingt uns, welch ein Feuer!
Ist's Lieb'? ist's Haß? die glühend uns umwinden,
Mit Schmerz und Freuden wechselnd ungeheuer,
So daß wir wieder nach der Erde blicken,
Zu bergen uns in jugendlichstem Schleier.

So bleibe denn die Sonne mir im Rücken!
Der Wassersturz, das Felsenriff durchbrausend,
Ihn schau' ich an mit wachsendem Entzücken.
Von Sturz zu Sturzen wälzt er jetzt in tausend,
Dann abertausend Strömen sich ergießend,
Hoch in die Lüfte Schaum an Schäume sausend.
Allein wie herrlich, diesem Sturm ersprießend,
Wölbt sich des bunten Bogens Wechseldauer,
Bald rein gezeichnet, bald in Luft zerfließend,
Umher verbreitend duftig kühle Schauer.
Der spiegelt ab das menschliche Bestreben.
Ihm sinne nach, und du begreifst genauer:
Am farbigen Abglanz haben wir das Leben.
 



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://de.wikisource.org/wiki

Faust. A tragédia második része. Első felvonás. Kies tájék. Részlet (Magyar)

FAUST
 Frissen lüktet az élet érverése
 s az éteri hajnalpírt köszönti újra;
 ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
 üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
 megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
 az elszánást, hogy szakadatlanul a
 lét legfelsőbb fokára törekedjem. -
 A hajnalfényben a világ kitárul,
 ezerhangú az élet a fenyvesekben;
 a völgyben ködgomoly, de már aláhull
 az égi fény a mélybe, zsenge gallyról
 s ágról friss zöld virít, amint kibámul,
 hol álom szállt rá, a homályos aljból;
 virág, levél pergőn hullatja gyöngyét,
 szín szín után válik ki a talajból -
 Paradicsommá változik a környék.
 
 De nézd amott a roppant hegytetőket!
 Már jelzik a magasztos óra jöttét;
 az örök ragyogás elözönli őket,
 mielőtt sugara ránk is lehullna.
 Most, ím, a zöld havasi legelőket
 borítja kristálytiszta fénybe újra,
 és fokról fokra száll alá a mélybe -
 A nap kibukkant! S jaj, már elvakulva,
 sajgó szemmel fordulok tőle félre.
 
 Így jár az epedő remény, ha üdve
 már int, s a beteljesülés elébe
 táruló kapuját eléri küzdve;
 de az örök mélységek máris okádják
 a lángözönt, s megállunk szíven ütve;
 meggyújtottuk az élet fáklyalángját,
 s tűztenger vesz körül, micsoda máglya!
 Az öröm és bú izzó óceánját
 - szeretet? gyűlölet? - mi szítja lángra
 oly iszonyúan, hogy megint a földre
 tekintünk, gyermeki fátyolra vágyva?
 
 Így hát maradj, nap, a hátam mögött te!
 Inkább a zúgó vízesést csodálom,
 mely szirtről szirtre zúdul hömpölyögve
 s ezer ágra hasad a sziklaháton,
 majd ezer ága ismét egybetorkoll,
 és tajtékát magasra csapni látom.
 S mily nagyszerű, hogy e szilaj habokból
 változó s mégis állandó születhet,
 szép tarka ív, mely fölragyog, de olykor
 szétfoszlik, míg hull a hűs, tünde permet.
 Minden emberi fölfelétörésnek
 hű tükre ez. Gondolkozz el s jegyezd meg:
 színes visszfényében miénk az élet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap