Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Goethe, Johann Wolfgang von: Faust (1.1.3) A tragédia első része. Égi prológus (Faust (1.1.3) Der Tragödie erster Teil. Prolog im Himmel Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

Faust (1.1.3) Der Tragödie erster Teil. Prolog im Himmel (Német)

 Der Herr. Die himmlischen Heerscharen. Nachher Mephistopheles.
 Die drei Erzengel treten vor.

 RAPHAEL:
 Die Sonne tönt, nach alter Weise,
 In Brudersphären Wettgesang,
 Und ihre vorgeschriebne Reise
 Vollendet sie mit Donnergang.
 Ihr Anblick gibt den Engeln Stärke,
 Wenn keiner Sie ergründen mag;
 die unbegreiflich hohen Werke
 Sind herrlich wie am ersten Tag.

 GABRIEL:
 Und schnell und unbegreiflich schnelle
 Dreht sich umher der Erde Pracht;
 Es wechselt Paradieseshelle
 Mit tiefer, schauervoller Nacht.
 Es schäumt das Meer in breiten Flüssen
 Am tiefen Grund der Felsen auf,
 Und Fels und Meer wird fortgerissen
 Im ewig schnellem Sphärenlauf.

 MICHAEL:
 Und Stürme brausen um die Wette
 Vom Meer aufs Land, vom Land aufs Meer,
 und bilden wütend eine Kette
 Der tiefsten Wirkung rings umher.
 Da flammt ein blitzendes Verheeren
 Dem Pfade vor des Donnerschlags.
 Doch deine Boten, Herr, verehren
 Das sanfte Wandeln deines Tags.

 ZU DREI:
 Der Anblick gibt den Engeln Stärke,
 Da keiner dich ergründen mag,
 Und alle deine hohen Werke
 Sind herrlich wie am ersten Tag.

 MEPHISTOPHELES:
 Da du, o Herr, dich einmal wieder nahst
 Und fragst, wie alles sich bei uns befinde,
 Und du mich sonst gewöhnlich gerne sahst,
 So siehst du mich auch unter dem Gesinde.
 Verzeih, ich kann nicht hohe Worte machen,
 Und wenn mich auch der ganze Kreis verhöhnt;
 Mein Pathos brächte dich gewiß zum Lachen,
 Hättst du dir nicht das Lachen abgewöhnt.
 Von Sonn' und Welten weiß ich nichts zu sagen,
 Ich sehe nur, wie sich die Menschen plagen.
 Der kleine Gott der Welt bleibt stets von gleichem Schlag,
 Und ist so wunderlich als wie am ersten Tag.
 Ein wenig besser würd er leben,
 Hättst du ihm nicht den Schein des Himmelslichts 
                                                                     gegeben;
 Er nennt's Vernunft und braucht's allein,
 Nur tierischer als jedes Tier zu sein.
 Er scheint mir, mit Verlaub von euer Gnaden,
 Wie eine der langbeinigen Zikaden,
 Die immer fliegt und fliegend springt
 Und gleich im Gras ihr altes Liedchen singt;
 Und läg er nur noch immer in dem Grase!
 In jeden Quark begräbt er seine Nase.

 DER HERR:
 Hast du mir weiter nichts zu sagen?
 Kommst du nur immer anzuklagen?
 Ist auf der Erde ewig dir nichts recht?

 MEPHISTOPHELES:
 Nein Herr! ich find es dort, wie immer, herzlich schlecht.
 Die Menschen dauern mich in ihren Jammertagen,
 Ich mag sogar die armen selbst nicht plagen.

 DER HERR:
 Kennst du den Faust?

 MEPHISTOPHELES:
 Den Doktor?

 DER HERR:
 Meinen Knecht!

 MEPHISTOPHELES:
 Fürwahr! er dient Euch auf besondre Weise.
 Nicht irdisch ist des Toren Trank noch Speise.
 Ihn treibt die Gärung in die Ferne,
 Er ist sich seiner Tollheit halb bewußt;
 Vom Himmel fordert er die schönsten Sterne
 Und von der Erde jede höchste Lust,
 Und alle Näh und alle Ferne
 Befriedigt nicht die tiefbewegte Brust.

 DER HERR:
 Wenn er mir auch nur verworren dient,
 So werd ich ihn bald in die Klarheit führen.
 Weiß doch der Gärtner, wenn das Bäumchen grünt,
 Das Blüt und Frucht die künft'gen Jahre zieren.

 MEPHISTOPHELES:
 Was wettet Ihr? den sollt Ihr noch verlieren!
 Wenn Ihr mir die Erlaubnis gebt,
 Ihn meine Straße sacht zu führen.

 DER HERR:
 Solang er auf der Erde lebt,
 So lange sei dir's nicht verboten,
 Es irrt der Mensch so lang er strebt.

 MEPHISTOPHELES:
 Da dank ich Euch; denn mit den Toten
 Hab ich mich niemals gern befangen.
 Am meisten lieb ich mir die vollen, frischen Wangen.
 Für einem Leichnam bin ich nicht zu Haus;
 Mir geht es wie der Katze mit der Maus.

 DER HERR:
 Nun gut, es sei dir überlassen!
 Zieh diesen Geist von seinem Urquell ab,
 Und führ ihn, kannst du ihn erfassen,
 Auf deinem Wege mit herab,
 Und steh beschämt, wenn du bekennen mußt:
 Ein guter Mensch, in seinem dunklen Drange,
 Ist sich des rechten Weges wohl bewußt.

 MEPHISTOPHELES:
 Schon gut! nur dauert es nicht lange.
 Mir ist für meine Wette gar nicht bange.
 Wenn ich zu meinem Zweck gelange,
 Erlaubt Ihr mir Triumph aus voller Brust.
 Staub soll er fressen, und mit Lust,
 Wie meine Muhme, die berühmte Schlange.

 DER HERR:
 Du darfst auch da nur frei erscheinen;
 Ich habe deinesgleichen nie gehaßt.
 Von allen Geistern, die verneinen,
 ist mir der Schalk am wenigsten zur Last.
 Des Menschen Tätigkeit kann allzu leicht erschlaffen,
 er liebt sich bald die unbedingte Ruh;
 Drum geb ich gern ihm den Gesellen zu,
 Der reizt und wirkt und muß als Teufel schaffen.
 Doch ihr, die echten Göttersöhne,
 Erfreut euch der lebendig reichen Schöne!
 Das Werdende, das ewig wirkt und lebt,
 Umfass euch mit der Liebe holden Schranken,
 Und was in schwankender Erscheinung schwebt,
 Befestigt mit dauernden Gedanken!

(Der Himmel schließt, die Erzengel verteilen sich.)

 MEPHISTOPHELES (allein):
 Von Zeit zu Zeit seh ich den Alten gern,
 Und hüte mich, mit ihm zu brechen.
 Es ist gar hübsch von einem großen Herrn,
 So menschlich mit dem Teufel selbst zu sprechen.

 _____________

So schreitet in dem engen Bretterhaus
Den ganzen Kreis der Schöpfung aus,
Und wandelt mit bedächt'ger Schnelle
Vom Himmel durch die Welt zur Hölle.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://www.fullbooks.com

Faust (1.1.3) A tragédia első része. Égi prológus (Magyar)

Az Úr. Az Ég Seregei.
Később Mephistopheles.
Előlép a három Arkangyal

RAFAEL
A Nap zúg-harsog ősi módján
Testvérszférákban Szólamot,
S a Végtelenben megvont útján
Rendítetlen végigrobog.
Képe erőt ad angyalszívnek,
Mert fel nem éri egy sem őt;
A megfoghatlan roppant Művek,
Mint az Első Napon, dicsők.

GÁBOR
S felfoghatatlan gyorsasággal
Kering Pompájában a Föld,
Vak Éjet váltva Fényvilággal,
Poklot Mennyel, rója a Kört.
A Tenger zúgó örvényekben
Tajtékzik föl szirtek tövén,
S rohan Szirt, Tenger tehetetlen
Az örök Száguldás Övén.

MIHÁLY
Orkánok hada feldörögve
Tenger és Föld közt föl-le jár,
S tombolva mindent láncba-körbe:
A Mélyenhatáséba zár.
Egy Mennyrobaj, tüzes csapását
Járva, felettünk átgörög;
De Napod csendes vonulását
Áldják, Uram, a Hírnökök.

MINDHÁRMAN
Képed Erőt ad Angyalszívnek,
Hiszen nem vagy felérhető,
S minden magasztos, roppant Műved,
Mint az Első Napon, dicső.

MEPHISTOPHELES
Szóval, Nagy Úr, idefáradsz megint,
Kérdezni, hogy s mint vagyunk mostanában.
Szívesen láttál rég, szokás szerint,
Hát láthatsz engem is a társaságban.
Fájdalom, nem vagyok nagy Szók tudója,
Egész Körötök gúnyoljon ki bár;
Pátoszomra Kacajod válaszolna,
Ha el nem szoktál volna tőle már.
Nap- s szférákról nem jut eszembe semmi,
Csak azt látom, az Ember kínja mennyi.
Földi kisistennek oly kicsi ő,
Akár az Első Nap, s épp oly dicső.
Egy kissé persze jobban élne,
Az Égi Fényt ha nem csillantanád elébe;
Észnek hívja, s arra használja csak,
Hogy állatoknál legyen állatabb.
Szememben ő, kegyes engedelmével,
Egy hosszúlábú kabócával ér fel,
Mely szárnyal egyre, ám csak pár araszt,
S a fű közt fújja egyre ugyanazt.
S még hagyján, ha a fű alatt maradna,
De beleüti orrát minden Szarba.

AZ ÚR
A mondanivalód csak ennyi?
Örökké Vádat jössz emelni?
A Földön nincs szerinted semmi jó?

MEPHISTOPHELES
Nincs, Uram! Mint mindig, minden csapnivaló.
Sírok az Emberért én is e Siralomban,
Nincs is szívem, hogy még én is kínozzam.

AZ ÚR
Ismered Faustot?

MEPHISTOPHELES
A Doktort?

AZ ÚR
A Szolgám!

MEPHISTOPHELES
Az ám! Szolgálja is, csak furcsa módon!
Nem él az esztelenje földi Jókon.
Láza hajtja a Távolokba,
És sejti is: őrült e szenvedély;
Jogot formál az égi Csillagokra,
S mindenre, mi csak fentebb földi Kéj.
De jusson közelre vagy Távolokba,
A lelke nyughatatlansága mély.

AZ ÚR
Ha botolva szolgál is Engemet,
Világosságra viszem nemsokára.
A kertész tudja: Mag ha megeredt,
Évek múltán lesz Gyümölcse-Virága.

MEPHISTOPHELES
Fogadjunk! Elveszti őt nemsokára,
Hatalmazzon mindössze föl,
Hogy őt szép lassan utamon vezessem.*

AZ ÚR
Míg Pályája a földi Kör,
Ne legyen neked tiltva semmi.
Az Ember tévelyeg, míg Célra tör.

MEPHISTOPHELES
Köszönöm; gondjaimba venni
Hullákat nem volt soha kedvem.
Mindig a friss, piros ábrázatot szerettem.
Embert kergetni addig kell, mig él;
Mi ketten úgy vagyunk, mint macska és egér.

AZ ÚR
Legyen hát Hatalmadba adva!
Vidd el Forrásától e szellemet,
S ha megfoghattad, térítsed Utadra,
Hogy rajta lefelé vezesd.
És meg majd arcpirulva tudd:
Igaz ember, sötét úttörésében,
Jól tudja azt, melyik az igaz Út.

MEPHISTOPHELES
Na jó! Nem tarthat sokáig semmiképpen.
A fogadásomat én sose féltem.
S ha majd a célomat elértem,
Engedd Diadalmamat zengenem.
A port egye, még hozzá szívesen,
Túltéve híres Kígyónénikémen!

AZ ÚR
Itt megjelenni úgy se tiltsd magadnak;
Fajtádat, nem gyűlöltem soha azt.
A Szellemek közt, kik tagadnak,
A legkevésbé únom a Ravaszt.
Az embernek hamar fogy tennivaló kedve,
Mindjárt töretlen nyugalomra vágy;
Ezért adom mellé szívesen a Komát:
Űz, hajt, tesz, vesz, Ördögként így teremtve.
De ti, minden valódi Istengyermek,
Örüljetek az élőn-gazdag szépségeknek!
A Levő, mely örökkön hatva él,
Óvjon tündöklő Szeretetfalakkal;
S mi folyton tűnő Alakot cserél,
Szilárdítsátok meg a Gondolattal!

(A Menny bezárul, az arkangyalok szétoszolnak)

MEPHISTOPHELES (egyedül)
Öröm látnom olykor az Öreget,
Nem is kívánok vele rosszban lenni.
Ekkora úrtól kedves szerfelett,
Hogy képes ördögöt is emberszámba venni.

__________________________________
* Az ördög körültekintően dolgozik. V.ö. a Színpadi előjáték vége:

E deszkákon így járd be szép
Lassan a Teremtés egész Körét,
S magad fontolva futva dolgozd
Mennyből Világon át Pokolhoz!



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap