Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A tizedik elégia (Duineser Elegien - Die Zehnte Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Zehnte Elegie (Német)

Dass ich dereinst, an dem Ausgang der grimmigen Einsicht,

Jubel und Ruhm aufsinge zustimmenden Engeln.

Daß von den klar geschlagenen Hämmern des Herzens

keiner versage an weichen, zweifelnden oder

reißenden Saiten. Daß mich mein strömendes Antlitz

glänzender mache; daß das unscheinbare Weinen

blühe. O wie werdet ihr dann, Nächte, mir lieb sein,

gehärmte. Daß ich euch knieender nicht, untröstliche Schwestern,

hinnahm, nicht in euer gelöstes

Haar mich gelöster ergab. Wir, Vergeuder der Schmerzen

Wie wir sie absehn voraus, in die traurige Dauer,

ob sie nicht enden vielleicht. Sie aber sind ja

unser winterwähriges Laub, unser dunkeles Sinngrün,

eine der Zeiten des heimlichen Jahres —, nicht nur

Zeit —, sind Stelle, Siedelung, Lager, Boden, Wohnort.

 

Freilich, wehe, wie fremd sind die Gassen der Leid-Stadt,

wo in der falschen, aus Übertönung gemachten

Stille, stark, aus der Gußform des Leeren der Ausguß

prahlt: der vergoldete Lärm, das platzende Denkmal.

O, wie spurlos zerträte ein Engel ihnen den Trostmarkt,

den die Kirche begrenzt, ihre fertig gekaufte:

reinlich und zu und enttäuscht wie ein Postamt am Sonntag.

Draußen aber kräuseln sich immer die Ränder von Jahrmarkt.

Schaukeln der Freiheit! Taucher und Gaukler des Eifers!

Und des behübschten Glücks figürliche Schießstatt,

wo es zappelt von Ziel und sich blechern benimmt,

wenn ein Geschickterer trifft. Von Beifall zu Zufall

taumelt er weiter; denn Buden jeglicher Neugier

werben, trommeln und plärrn. Für Erwachsene aber

ist noch besonders zu sehn, wie das Geld sich vermehrt, anatomisch,

nicht zur Belustigung nur: der Geschlechtsteil des Gelds,

alles, das Ganze, der Vorgang —, das unterrichtet und macht

fruchtbar …

.....Oh aber gleich darüber hinaus,

hinter der letzten Planke, beklebt mit Plakaten des ›Todlos‹,

jenes bitteren Biers, das den Trinkenden süß scheint,

wenn sie immer dazu frische Zerstreuungen kaun …,

gleich im Rücken der Planke, gleich dahinter, ists wirklich.

Kinder spielen, und Liebende halten einander,- abseits,

ernst, im ärmlichen Gras, und Hunde haben Natur.

Weiter noch zieht es den Jüngling; vielleicht, daß er eine junge

Klage liebt … Hinter ihr her kommt er in Wiesen. Sie sagt:

— Weit. Wir wohnen dort draußen … Wo? Und der Jüngling

folgt. Ihn rührt ihre Haltung. Die Schulter, der Hals —, vielleicht

ist sie von herrlicher Herkunft. Aber er läßt sie, kehrt um,

wendet sich, winkt … Was solls? Sie ist eine Klage.

 

Nur die jungen Toten, im ersten Zustand

zeitlosen Gleichmuts, dem der Entwöhnung,

folgen ihr liebend. Mädchen

wartet sie ab und befreundet sie. Zeigt ihnen leise,

was sie an sich hat. Perlen des Leids und die feinen

Schleier der Duldung. — Mit Jünglingen geht sie schweigend.

 

Aber dort, wo sie wohnen, im Tal, der Älteren eine, der Klagen,

nimmt sich des Jünglinges an, wenn er fragt: — Wir waren,

sagt sie, ein Großes Geschlecht, einmal, wir Klagen. Die Väter

trieben den Bergbau dort in dem großen Gebirg; bei Menschen

findest du manchmal ein Stück geschliffenes Ur-Leid

oder, aus altem Vulkan, schlackig versteinerten Zorn

Ja, das stammte von dort. Einst waren wir reich. —

 

Und sie leitet ihn leicht durch die weite Landschaft der Klagen,

zeigt ihm die Säulen der Tempel oder die Trümmer

jener Burgen, von wo Klage-Fürsten das Land

einstens weise beherrscht. Zeigt ihm die hohen

Tränenbäume und Felder blühender Wehmut,

(Lebendige kennen sie nur als sanftes Blattwerk);

zeigt ihm die Tiere der Trauer, weidend, — und manchmal

schreckt ein Vogel und zieht, flach ihnen fliegend durchs Aufschaun,

weithin das schriftliche Bild seines vereinsamten Schreis. —

Abends führt sie ihn hin zu den Gräbern der Alten

aus dem Klage-Geschlecht, den Sibyllen und Warn-Herrn.

Naht aber Nacht, so wandeln sie leiser, und bald

mondets empor, das über Alles

wachende Grab-Mal. Brüderlich jenem am Nil,

der erhabene Sphinx —: der verschwiegenen Kammer Antlitz.

Und sie staunen dem krönlichen Haupt, das für immer,

schweigend, der Menschen Gesicht

auf die Waage der Sterne gelegt.

 

Nicht erfaßt es sein Blick, im Frühtod

schwindelnd. Aber ihr Schaun,

hinter dem Pschent-Rand hervor, scheucht es die Eule. Und sie,

streifend im langsamen Abstrich die Wange entlang,

jene der reifesten Rundung,

zeichnet weich in das neue

Totengehör, über ein doppelt

aufgeschlagenes Blatt, den unbeschreiblichen Umriß.

 

Und höher, die Sterne. Neue. Die Sterne des Leidlands.

Langsam nennt sie die Klage: — Hier,

siehe: den Reiter, den Stab, und das vollere Sternbild

nennen sie: Fruchtkranz. Dann, weiter, dem Pol zu:

Wiege; Weg; Des Brennende Buch; Puppe; Fenster.

Aber im südlichen Himmel, rein wie im Innern

einer gesegneten Hand, das klar erglänzende ›M‹,

das die Mütter bedeutet … —

 

Doch der Tote muß fort, und schweigend bringt ihn die ältere

Klage bis an die Talschlucht,

wo es schimmert im Mondschein:

die Quelle der Freude. In Ehrfurcht

nennt sie sie, sagt: — Bei den Menschen

ist sie ein tragender Strom. —

 

Stehn am Fuß des Gebirgs.

Und da umarmt sie ihn, weinend.

 

Einsam steigt er dahin, in die Berge des Ur-Leids.

Und nicht einmal sein Schritt klingt aus dem tonlosen Los.

Aber erweckten sie uns, die unendlich Toten, ein Gleichnis,

siehe, sie zeigten vielleicht auf die Kätzchen der leeren

Hasel, die hängenden, oder

meinten den Regen, der fällt auf dunkles Erdreich im Frühjahr. —

 

Und wir, die an steigendes Glück

denken, empfänden die Rührung,

die uns beinah bestürzt,

wenn ein Glückliches fällt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - A tizedik elégia (Magyar)

 

Vajha ujjongón szállna, dicsőn fel a vég-dalom áldó

angyali zengzetekig, ha belátok a szörnyü Titokba.

Vajha szivem sok csengve verő kalapácsából ne

botlana egy se lazult, kételytől tétova, foszló

húrokon. Vajha sugárzó arcom fénye tehetne

még ragyogóbbá; vajha virulna virágba a bágyadt

sírás. Ó, hogy ölellek, kedveseim, majd: éjek,

mind, ti emésztők. Mért nem omoltam, nővéreim, ti

sok vigasztalan éj, még jobban térdre, kibomló

dús hajatokba oldva magam. Mi: kín-tékozlók.

Ó, hogy lessük előre bánataink múlását,

véget érnek-e már. De hisz ők a mi tartós

tél-álló lombunk, a komor jelkép-zöld, titkos

évünk egy szaka ők - és nemcsak az évszak -,

ők a tanyánk, telepűlés, tábor, föld s a lakóhely.

 

Persze, jaj, oly idegen a sok Kín-városi utca:

talmi a csend, mit a túlcsengés zaja kelt, és benne,

öntve az űr formájából, öntvény mered, áll a

Lárma, arany-szobrával, pöffeszkedve dicsekszik.

Ó, ha egy angyal lába tiporna rá, hova tűnne

el Vigasz-piacuk, meg a templom, a készen-vett, mely

tiszta, sivár és zárt, akár a posta vasárnap.

Arra kivül fodrot vet a vásár széle. Szabadság

száz hintája! Buzgalom artistái, buvárok!

És a lövölde, szines képekkel: boldogságuk

célpontként rezeg ott s megzörren bádog-alakja,

hogyha talál egy-egy ügyesebb. Az meg, sikerétől

szédülten, vaksors fele indul; mert a kiváncsit

hívja megannyi bódé, dob, kikiáltó. Ám a

sok felnőttre különb látvány vár: látni, a pénz hogy

nő, szaporul - nem puszta mulatság, bonctanilag

látni a pénz nemiszervét, mindent - annyi tanulság rejlik

e folyamatban...

             Ó, de ezen túl, rögtön, ahol már

véget ér a palánk, beragasztva plakáttal, amely

mind a "HALÁLTALAN" sört hirdeti, e keserű, de

frissen rágcsált új gyönyöröktől édesülő sört...

rögtön, ott a palánk hátában, ott a Valóság.

Játszó gyermekek, egymást félrevonó szeretők a

gyér fűben, komolyak, és párzó, tiszta kutyák.

Még messzibb vonzásnak enged az ifjú; tán egy

zsenge Panaszt szeret... Rétekre ér a nyomában.

Szól a Panasz: Távol. Mi ott künn, arra lakunk... Hol?

És megy az ifjú, elbűvölten. E váll, ez a nyak - tán

hercegi sarj lehet ő. Majd mégis elúnja, legyint és

elfordul... Mire jó? Hiszen Panasz ez csak.

 

S azt, elszokva a földtől, időtlen, mély közönyük vak

első kábulatában már csak az ifju halottak

kísérik szeretőn. Lányokra

vár s a barátnőjük lesz. Sorra mutatja nekik

ékszereit. A Kín szép gyöngysorait, meg a Tűrés

csipkefinom fátylát. - De az ifjak előtt el-

némul.

 

Ámde honukban, a völgyben, a vén Panaszok közül egyik

pártját fogja, ha kérdez az ifjú: - Hajdan - idézi -

nagy nemzetség voltunk, mi, Panaszok. Atyáink

ékköveket bányásztak ott, ama nagy hegyek öblén;

emberek közt is akad még néha egy-egy kicsiszolt

Ős-Kín, avagy vulkán ős, dermedt láva-haragja.

Ó igen, onnét jött ez. Dúskáltunk mi a kincsben.

 

Így vezérli, át Panaszok tág tájain egyre, szelíden,

templomi oszlopokat mutat és romokban a sok nagy

várat, amelyek bölcs Panasz-fejedelmeit egykor

híven uralta ez ország. Felmutat egy-egy

Könny-fa merész sudarára, nézi virágzó Bánat-

föld cserjéit (lágy, csupa lomb ez az élőknek fenn);

Gyász legelésző állatait mutatja - ha olykor

félve madár rebben, áthúz tekintetükön, magányos

hangja jelet ró, messzerikoltva, az égre. -

Estefelé a Panasz-nép ős temetőibe érnek,

ott járnak, hol nyugszik a sok próféta, szibilla.

Ám ha az éj jő, halkul a léptük és hamarost fel-

holdviláglik a mindenek éber

őre: a Nagy Sír. Szobra a nílusinak testvére,

ő a magasztos Szfinksz: rejtett sírkamrák

arca.

 

Ő, e királyi fő: ámulva nézik őt, ki örökre

néma s itél, odavetve az emberi arcot

csillagok ingó mérlegére.

 

Fel sem fogja az ifjui szem, még

kápráztatja halála. Ámde riad most

nézésükre a kettős-korona mögül a bagoly. És

hosszu vonással súrol a szárnya végig az Arcon,

s azt, a legérettebbre kiteltet,

lágy-puha rajzzal írja az új

 

holt-hallásba, a kétfele nyílt, felütött

lapra, leírhatatlan körvonalával.

 

S föntebb: csillagok. Újak. A Kín-Hon csillagai.

Lassan mondja nevük a Panasz: - Nézd, ott van,

ott a Lovas, a Bot, s ama zsúfolt csillagi-képet

úgy hívják: Gyümölcskoszorú. Majd ott, hol a Pólus:

ott a Bölcső, Út, Égő Könyv, a Bábu s az Ablak.

Lent pedig, arra a déli égbolton, akár az

áldott kéz tenyerén tisztán ragyogó M,

ott az Anyák jelképe... -

 

Ámde tovább kell menni a holtnak, és a Panasz az Idősebb,

szótlanul kíséri a szurdokig el,

hol víz csillan a hold fényében:

ott az öröm-forrás. A nevét mély

hódolattal ejti ki, mondván: - "Sodró

víg folyam ez az emberi tájban." -

 

Állnak az ormok alatt.

És a Panasz felsír, megölelve az ifjút.

 

Csak maga hág az fel az Ős-Kín bérci ködébe.

Vissza se csendül a lépte a hangtalan végzet öléből.

 

Ó, ha a végtelenül-holtaktól tiszta hasonlat

serkenhetne szivünkben, tán mogyoróhéj lengő

szép ürességére utalna, vagy tán

arra: sötét földekre tavasszal omlik a zápor. -

 

És mi, az egyre növő boldogság

álmodói, mi úgy hatódnánk

meg, már szinte a döbbenetig,

mint, ha lehull, ami boldog.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap