Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A kilencedik elégia (Duineser Elegien - Die Neunte Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Neunte Elegie (Német)

Warum, wenn es angeht, also die Frist des Daseins

hinzubringen, als Lorbeer, ein wenig dunkler als alles

andere Grün, mit kleinen Wellen an jedem

Blattrand (wie eines Windes Lächeln) —: warum dann

Menschliches müssen —und, Schicksal vermeidend,

sich sehnen nach Schicksal? …

 

Oh, nicht, weil Glück ist,

dieser voreilige Vorteil eines nahen Verlusts.

Nicht aus Neugier, oder zur Übung des Herzens,

das auch im Lorbeer wäre …

Aber weil Hiersein viel ist, und weil uns scheinbar

alles das Hiesige braucht, dieses Schwindende, das

seltsam uns angeht. Uns, die Schwindendsten. Ein Mal

jedes, nur ein Mal. Ein Mal und nicht mehr. Und wir auch

ein Mal. Nie wieder. Aber dieses

ein Mal gewesen zu sein, wenn auch nur ein Mal:

irdisch gewesen zu sein, scheint nicht widerrufbar.

 

Und so drängen wir uns und wollen es leisten,

wollens enthalten in unsern einfachen Händen,

im überfüllteren Blick und im sprachlosen Herzen.

Wollen es werden. — Wem es geben? Am liebsten

alles behalten für immer … Ach, in den andern Bezug,

wehe, was nimmt man hinüber? Nicht das Anschaun, das hier

langsam erlernte, und kein hier Ereignetes. Keins.

Also die Schmerzen. Also vor allem das Schwersein,

also der Liebe lange Erfahrung, — also

lauter Unsägliches. Aber später,

unter den Sternen, was solls: die sind besser unsäglich.

Bringt doch der Wanderer auch vom Hange des Bergrands

nicht eine Hand voll Erde ins Tal, die Allen unsägliche, sondern

ein erworbenes Wort, reines, den gelben und blaun

Enzian. Sind wir vielleicht hier, um zu sagen: Haus,

Brücke, Brunnen, Tor, Krug, Obstbaum, Fenster, —

höchstens: Säule, Turm … aber zu sagen, verstehs,

oh zu sagen so, wie selber die Dinge niemals

innig meinten zu sein. Ist nicht die heimliche List

dieser verschwiegenen Erde, wenn sie die Liebenden drängt,

daß sich in ihrem Gefühl jedes und jedes entzückt?

Schwelle: was ists für zwei

Liebende, daß sie die eigne ältere Schwelle der Tür

ein wenig verbrauchen, auch sie, nach den vielen vorher

und vor den Künftigen …, leicht.

 

Hier ist des Säglichen Zeit, hier seine Heimat.

Sprich und bekenn. Mehr als je

fallen die Dinge dahin, die erlebbaren, denn,

was sie verdrängend ersetzt, ist ein Tun ohne Bild.

Tun unter Krusten, die willig zerspringen, sobald

innen das Handeln entwächst und sich anders begrenzt.

Zwischen den Hämmern besteht

unser Herz, wie die Zunge

zwischen den Zähnen, die doch,

dennoch, die preisende bleibt.

 

Preise dem Engel die Welt, nicht die unsägliche, ihm

kannst du nicht großtun mit herrlich Erfühltem; im Weltall,

wo er fühlender fühlt, bist du ein Neuling. Drum zeig

ihm das Einfache, das, von Geschlecht zu Geschlechtern gestaltet,

als ein Unsriges lebt, neben der Hand und im Blick.

Sag ihm die Dinge. Er wird staunender stehn; wie du standest

bei dem Seiler in Rom, oder beim Töpfer am Nil.

Zeig ihm, wie glücklich ein Ding sein kann, wie schuldlos und unser,

wie selbst das klagende Leid rein zur Gestalt sich entschließt,

dient als ein Ding, oder stirbt in ein Ding —, und jenseits

selig der Geige entgeht. — Und diese, von Hingang

lebenden Dinge verstehn, daß du sie rühmst; vergänglich,

traun sie ein Rettendes uns, den Vergänglichsten, zu.

Wollen, wir sollen sie ganz im unsichtbarn Herzen verwandeln

in — o unendlich — in uns! Wer wir am Ende auch seien.

 

Erde, ist es nicht dies, was du willst: unsichtbar

in uns erstehn? — Ist es dein Traum nicht,

einmal unsichtbar zu sein? — Erde! unsichtbar!

Was, wenn Verwandlung nicht, ist dein drängender Auftrag?

Erde, du liebe, ich will. Oh glaub, es bedürfte

nicht deiner Frühlinge mehr, mich dir zu gewinnen —, einer,

ach, ein einziger ist schon dem Blute zu viel.

Namenlos bin ich zu dir entschlossen, von weit her.

Immer warst du im Recht, und dein heiliger Einfall

ist der vertrauliche Tod.

Siehe, ich lebe. Woraus? Weder Kindheit noch Zukunft

werden weniger … Überzähliges Dasein

entspringt mir im Herzen.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - A kilencedik elégia (Magyar)

És ha a létünk íly romlandó, mért, mire kell hát

úgy pazarolnunk, mint a babér, mely tán komorabb is

minden más zöldnél kissé, levelén apró hullámzás

fodroz (akár a szél mosolya) -: miért is kényszerülünk mi

emberi küzdésre, kitérve a sors elől, de

vágyva a sorsra?...

 

               Ó, nem azért, mert ez az üdv itt,

annak a meg sem érlelt haszna, amit veszítünk.

Még a kíváncsiság miatt sem, vagy edzeni szívünk.

Ezt a babér is tudná...

Ám, mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik,

mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége

van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer,

egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy:

egyszer csupán. Soha többé már. Azonban

ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak:

éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán.

 

S így, hogy ezt végbevihessük, nógatva magunkat,

egyszerü két tenyerünkbe fognánk be a létet,

túlterhelt pillantásunkba s a néma szivünkbe.

Egy akarunk vele lenni. És kinek adnánk? Végleg

őriznők, ha lehetne... Ó, de egy más Vonatkozásba,

át, jaj mit vihetünk? Mit lassan itt megtanultunk:

látásunkat sem, s ami itt történt. Jaj, semmit.

Szóval, a kínjainkat. Szóval főleg azt, mi nehéz, vagyis hát

hosszan átélt szerelmünk gyötrelmét, azt, mi

el sose mondható. De később,

csillagi körben mit ér ez? Jobban mondhatatlanok ők.

Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezében

nem valamely mondhatlant hoz le nekünk,  maroknyi földet,

de a tiszta, kiküzdött szót, a kék meg a sárga

enciánt. Mi talán csak azért vagyunk itt,

hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd, Korsó, Gyümölcsfa, Ablak -

s tán: Torony, Oszlop... - ámde kimondani, értsd meg,

mondani úgy, ó, mint ahogy azt bensőleg a dolgok

még sose vélték. Ó, nem e rejtekező Föld

titkolt szép furfangja-é, ha a hű szeretőket

arra szorítja: érzésükben minden mámoritóra váljék?

Lám, a küszöb: ezt a két szeretőnek

elkoptatni parányit, annyi régi ember után

s holnapi mások előtt... mily könnyű.

 

Itt az Időnk rá, itt a hona a Mondhatónak.

Valld és hirdesd. Így soha még nem

hulltak az űrbe le átélhető dolgaink, mert

mind ami pótolná őket, kép nélküli tett csak.

Kérgek közti cselekvés - ők meg szétpattannak,

ha bent a tevékenység megnő, és más a határa.

Kalapácsok közt áll helyt

szívünk, akár a nyelv a

fogunk közt, de mégis, mégis

Dícséret nyelve marad.

 

Dícsérd hát e világot az Angyalnak, s ne a mondhatatlant,

néki te nem nagyzolhatsz pompás érzésekkel, mert a

Mindenségben, ahol ő érzőbben érez, jövevény vagy.

Éppen ezért azt tárd ki elébe, mi nemzedékeken át alakulva

kézügyünkbe esik, a miénk s ott él a szemünkben.

Mondd a dolgokat el. S Ő úgy áll meg elámultan majd,

mint ahogyan te álltál Rómában a kötelest nézvén és

azt a fazekast ott messze, a nílusi parton.

Tárd ki elé: mily ártatlan, boldog s a miénk egy tárgy is,

és hogy a sírás is, panaszunk, tisztára válik, alak lesz,

szolgai tárgy, vagy tárgyba hal át - és odaát, túl,

boldogan száll el, hegedűhang. - És ez a sok tárgy,

mind a múlásból élve megérti, hogy te dicséred őket;

ők, a mulandók, a legmúlóbbra: ránk a mentendőt bízzák.

És akaratuk ez: a szivünkben - a láthatatlanban -

formáljuk őket át mibelénk - ó, végtelenül! - akárkik

volnánk is mi a végén.

 

S nem ezt akarod-é, Föld? azt, hogy újraszüless bennünk

immár láthatlanul? - Nem álmod-e az, hogy egyszer

láthatatlan légy? Ó, Föld: nem látható már?!

Sürgető feladatod nem az átlényegülés-e?

Kedvesem, Föld, én ezt akarom. Ó, már, hidd el,

nem kell több tavaszod, hogy megnyerj, egy csak,

már egy is elég, ettől is túlárad a vérem.

Névtelen elszánás köti régtől a létem Hozzád.

Néked volt mindig igazad, s a Te szent leleményed

még a halál is, a meghitt.

Lásd, élek még. És miből? A gyermekkor s a jövő sem

lesz kevesebb... Szívemben árad a sok fakadó lét,

s felszökken özönnel.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap