Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A nyolcadik elégia (Duineser Elegien - Die Achte Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Achte Elegie (Német)

Mit allen Augen sieht die Kreatur

das Offene. Nur unsre Augen sind

wie umgekehrt und ganz um sie gestellt

als Fallen, rings um ihren freien Ausgang.

Was draußen ist, wir wissens aus des Tiers

Antlitz allein; denn schon das frühe Kind

wenden wir um und zwingens, daß es rückwärts

Gestaltung sehe, nicht das Offne, das

im Tiergesicht so tief ist. Frei von Tod.

Ihn sehen wir allein; das freie Tier

hat seinen Untergang stets hinter sich

und vor sich Gott, und wenn es geht, so gehts

in Ewigkeit, so wie die Brunnen gehen.

Wir haben nie, nicht einen einzigen Tag,

den reinen Raum vor uns, in den die Blumen

unendlich aufgehn. Immer ist es Welt

und niemals Nirgends ohne Nicht: das Reine,

Unüberwachte, das man atmet und

unendlich weiß und nicht begehrt. Als Kind

verliert sich eins im Stilln an dies und wird

gerüttelt. Oder jener stirbt und ists.

Denn nah am Tod sieht man den Tod nicht mehr

und starrt hinaus, vielleicht mit großem Tierblick.

Liebende, wäre nicht der andre, der

die Sicht verstellt, sind nah daran und staunen …

Wie aus Versehn ist ihnen aufgetan

hinter dem andern … Aber über ihn

kommt keiner fort, und wieder wird ihm Welt.

Der Schöpfung immer zugewendet, sehn

wir nur auf ihr die Spiegelung des Frein,

von uns verdunkelt. Oder daß ein Tier,

ein stummes, aufschaut, ruhig durch uns durch.

Dieses heißt Schicksal: gegenüber sein

und nichts als das und immer gegenüber.

 

Wäre Bewußtheit unsrer Art in dem

sicheren Tier, das uns entgegenzieht

in anderer Richtung —, riß es uns herum

mit seinem Wandel. Doch sein Sein ist ihm

unendlich, ungefaßt und ohne Blick

auf seinen Zustand, rein, so wie sein Ausblick.

Und wo wir Zukunft sehn, dort sieht es Alles

und sich in Allem und geheilt für immer.

 

Und doch ist in dem wachsam warmen Tier

Gewicht und Sorge einer großen Schwermut.

Denn ihm auch haftet immer an, was uns

oft überwältigt,- die Erinnerung,

als sei schon einmal das, wonach man drängt,

näher gewesen, treuer und sein Anschluß

unendlich zärtlich. Hier ist alles Abstand,

und dort wars Atem. Nach der ersten Heimat

ist ihm die zweite zwitterig und windig.

O Seligkeit der kleinen Kreatur,

die immer bleibt im Schooße, der sie austrug;

o Glück der Mücke, die noch innen hüpft,

selbst wenn sie Hochzeit hat: denn Schooß ist Alles.

Und sieh die halbe Sicherheit des Vogels,

der beinah beides weiß aus seinem Ursprung,

als wär er eine Seele der Etrusker,

aus einem Toten, den ein Raum empfing,

doch mit der ruhenden Figur als Deckel.

Und wie bestürzt ist eins, das fliegen muß

und stammt aus einem Schooß. Wie vor sich selbst

erschreckt, durchzuckts die Luft, wie wenn ein Sprung

durch eine Tasse geht. So reißt die Spur

der Fledermaus durchs Porzellan des Abends.

 

Und wir: Zuschauer, immer, überall,

dem allen zugewandt und nie hinaus!

Uns überfüllts. Wir ordnens. Es zerfällt.

Wir ordnens wieder und zerfallen selbst.

 

Wer hat uns also umgedreht, daß wir,

was wir auch tun, in jener Haltung sind

von einem, welcher fortgeht? Wie er auf

dem letzten Hügel, der ihm ganz sein Tal

noch einmal zeigt, sich wendet, anhält, weilt —,

so leben wir und nehmen immer Abschied.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - A nyolcadik elégia (Magyar)

Az állat abba néz minden szemével,

mi nyitva áll. Csak emberi szemünk

keríti el, mintegy fonákra vetve,

csapdaként, tőle a szabad kijárást.

Mi odakint van, csak az állatok

arcán látjuk; mert már a gyermeket

visszafelé fordítjuk, hogy a formát

lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély

az állatarcban. Mert haláltalan.

A halált csak mi látjuk; követi

csupán veszte a szabad állatot,

előtte mindig Isten van, s ha megy,

mint a vizek, a végtelenbe fut.

Előttünk nincs sosem, egy napra sem

a tiszta Tér, ahova a virágok

nőnek örökké. Folyton csak világ

és soha sorstalan Sehol:

a tiszta önfeledtség, mit belégzünk

s vágy nélkül tudunk mindig. Egy szopós

beléfeledkezik tán, s felverik.

Egy másik meghal, s azonos vele.

Mert közelről nem látjuk a halált, csak

kifelé nézünk, tán mély állatszemmel.

A szeretők - ha nem fedik el egymás

elől - ámulva jutnak közelébe...

A másik mögött, szinte tévedésből,

megnyílt nekik... De ember a haláltól

nem futhat, s újra világ neki a lét.

A teremtésre fagyva, a szabad lét

visszfényét látjuk rajta csak, s homályt

vet árnyunk rá. Kivéve, ha egy néma

állat tekint ránk, rajtunk át, nyugodtan.

Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, és

más semmi, szemben állani örökké!

 

Volna a miénkkel rokon tudat

a biztos állatban, mely most velünk

szembe fordul - magával tépne

az ő sodrása. De a lét neki

végtelen, nyílt, nincs benne önmagára

fordult tekintet; tiszta, mint szeme.

Ahol mi Jövőt látunk, ő a Mindent,

s magát, a Mindenben, örökre épen.

 

És mégis ott van az éber-meleg

állatban egy nagy bánat súlya, gondja.

Mert őt is nyűgzi mindig, ami sokszor

legyőz minket - az Emlék, hogy amit

most áhítunk, egyszer már közelebb

s hívebb volt, s kapcsolatunk oly

végtelen gyengéd. Itt csak messzeség,

mi ott lélegzet volt. A régi otthon

után ez csupa ellentét, didergetés.

Ó, az apró teremtmény boldogsága,

ki mindig bent az ölben, mely kihordta;

boldog szúnyog! mely még belül cikáz,

ha nászt ül is - mert neki minden Öl.

És nézd a félig biztos madarat,

mely csaknem mindkét tudást magával hozza,

mint etruszk lélek - egy holttestből szállt

ki, mit ölébe fogadott egy tér,

de fedelén a pihenő alakkal.

S hogy fél, minek röpülnie kell, holott

egy ölből jött. Mint magától ijedten

cikázik el, mint mikor hasadás

fut át egy csészén. Így hasítja át

a denevér az este porcelánját.

 

Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,

minderre rátapadva, s ki nem törve!

Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.

Újrarendezzük, s széthullunk mi is.

 

Ki fordított hanyatt, hogy bármit is

teszünk, csak visszanézünk, mint aki

eltávozik? Ahogy ott fent megáll

a végső hágón, honnan az egész

völgy még egyszer kitárul, s elidőz -

úgy élünk mi is: egyre csak búcsúzunk.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

Kapcsolódó videók


minimap