Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A hetedik elégia (Duineser Elegien - Die Siebente Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Siebente Elegie (Német)

Werbung nicht mehr, nicht Werbung, entwachsene Stimme,

sei deines Schreies Natur; zwar schrieest du rein wie der Vogel,

wenn ihn die Jahreszeit aufhebt, die steigende, beinah vergessend,

daß er ein kümmerndes Tier und nicht nur ein einzelnes Herz sei,

das sie ins Heitere wirft, in die innigen Himmel. Wie er, so

würbest du wohl, nicht minder —, daß, noch unsichtbar,

dich die Freundin erführ, die stille, in der eine Antwort

langsam erwacht und über dem Hören sich anwärmt, —

deinem erkühnten Gefühl die erglühte Gefühlin.

 

O und der Frühling begriffe —, da ist keine Stelle,

die nicht trüge den Ton der Verkündigung. Erst jenen kleinen

fragenden Auflaut, den, mit steigernder Stille,

weithin umschweigt ein reiner bejahender Tag.

Dann die Stufen hinan, Ruf-Stufen hinan, zum geträumten

Tempel der Zukunft —; dann den Triller, Fontäne,

die zu dem drängenden Strahl schon das Fallen zuvornimmt

im versprechlichen Spiel … Und vor sich, den Sommer.

 

Nicht nur die Morgen alle des Sommers —, nicht nur

wie sie sich wandeln in Tag und strahlen vor Anfang.

Nicht nur die Tage, die zart sind um Blumen, und oben,

um die gestalteten Bäume, stark und gewaltig.

Nicht nur die Andacht dieser entfalteten Kräfte,

nicht nur die Wege, nicht nur die Wiesen im Abend,

nicht nur, nach spätem Gewitter, das atmende Klarsein,

nicht nur der nahende Schlaf und ein Ahnen, abends …

sondern die Nächte! Sondern die hohen, des Sommers,

Nächte, sondern die Sterne, die Sterne der Erde.

O einst tot sein und sie wissen unendlich,

alle die Sterne: denn wie, wie, wie sie vergessen!

 

Siehe, da rief ich die Liebende. Aber nicht sie nur

käme … Es kämen aus schwächlichen Gräbern

Mädchen und ständen … Denn, wie beschränk ich,

wie, den gerufenen Ruf? Die Versunkenen suchen

immer noch Erde. — Ihr Kinder, ein hiesig

einmal ergriffenes Ding gälte für viele.

Glaubt nicht, Schicksal sei mehr, als das Dichte der Kindheit;

wie überholtet ihr oft den Geliebten, atmend,

atmend nach seligem Lauf, auf nichts zu, ins Freie.

 

Hiersein ist herrlich. Ihr wußtet es, Mädchen, ihr auch,

die ihr scheinbar entbehrtet, versankt —, ihr, in den ärgsten

Gassen der Städte, Schwärende, oder dem Abfall

Offene. Denn eine Stunde war jeder, vielleicht nicht

ganz eine Stunde, ein mit den Maßen der Zeit kaum

Meßliches zwischen zwei Weilen —, da sie ein Dasein

hatte. Alles. Die Adern voll Dasein.

Nur, wir vergessen so leicht, was der lachende Nachbar

uns nicht bestätigt oder beneidet. Sichtbar

wollen wirs heben, wo doch das sichtbarste Glück uns

erst zu erkennen sich giebt, wenn wir es innen verwandeln.

 

Nirgends, Geliebte, wird Welt sein, als innen. Unser

Leben geht hin mit Verwandlung. Und immer geringer

schwindet das Außen. Wo einmal ein dauerndes Haus war,

schlägt sich erdachtes Gebild vor, quer, zu Erdenklichem

völlig gehörig, als ständ es noch ganz im Gehirne.

Weite Speicher der Kraft schafft sich der Zeitgeist, gestaltlos

wie der spannende Drang, den er aus allem gewinnt.

Tempel kennt er nicht mehr. Diese, des Herzens, Verschwendung

sparen wir heimlicher ein. Ja, wo noch eins übersteht,

ein einst gebetetes Ding, ein gedientes, geknietes —,

hält es sich, so wie es ist, schon ins Unsichtbare hin.

Viele gewahrens nicht mehr, doch ohne den Vorteil,

daß sie’s nun innerlich baun, mit Pfeilern und Statuen, größer!

 

Jede dumpfe Umkehr der Welt hat solche Enterbte,

denen das Frühere nicht und noch nicht das Nächste gehört.

Denn auch das Nächste ist weit für die Menschen. Uns soll

dies nicht verwirren; es stärke in uns die Bewahrung

der noch erkannten Gestalt. — Dies stand einmal unter Menschen,

mitten im Schicksal stands, im vernichtenden, mitten

im Nichtwissen-Wohin stand es, wie seiend, und bog

Sterne zu sich aus gesicherten Himmeln. Engel,

dir noch zeig ich es, da! in deinem Anschaun

steh es gerettet zuletzt, nun endlich aufrecht.

Säulen, Pylone, der Sphinx, das strebende Stemmen,

grau aus vergehender Stadt oder aus fremder, des Doms.

 

War es nicht Wunder? O staune, Engel, denn wir sinds,

wir, o du Großer, erzähls, daß wir solches vermochten, mein Atem

reicht für die Rühmung nicht aus. So haben wir dennoch

nicht die Räume versäumt, diese gewährenden, diese

unseren Räume. (Was müssen sie fürchterlich groß sein,

da sie Jahrtausende nicht unseres Fühlns überfülln.)

Aber ein Turm war groß, nicht wahr? O Engel, er war es, —

groß, auch noch neben dir? Chartres war groß —, und Musik

reichte noch weiter hinan und überstieg uns. Doch selbst nur

eine Liebende —, oh, allein am nächtlichen Fenster …

reichte sie dir nicht ans Knie —? Glaub nicht, daß ich werbe.

Engel, und würb ich dich auch! Du kommst nicht. Denn mein

Anruf ist immer voll Hinweg; wider so starke

Strömung kannst du nicht schreiten. Wie ein gestreckter

Arm ist mein Rufen. Und seine zum Greifen

oben offene Hand bleibt vor dir

offen, wie Abwehr und Warnung,

Unfaßlicher, weitauf.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - A hetedik elégia (Magyar)

Versengés soha már, ne legyen versengés, megnőtt

hang, a kiáltásod; bár volna oly tiszta kiáltás,

mint a madáré, hogyha az új évszak felszökve

kapja magasba s szinte felejti: satnya kis állatot és

nem csak egy szívet dob a derült égmélybe.

Miként ő,

versengnél ugyanúgy (hogy rólad, akit még nem

lát,

tudjon végre a halk barátnő, ő, kiben ébred

lassan a válasz és hallott szavad heve fűti) —

izzva felérző társnődért a merész érzésben.

 

Ó, és értené a tavasz — gyümölcsoltó hangot zeng

mindenfelé már. Elsőként ama kérdő

kis felhangot, amely körül széltében

csenddé nő és hallgat a tiszta, igenlő nappal.

Majd föl a lépcsőt, hanglépcsők fokait a jövő meg-

álmodott templomáig —; majd meg a trillát,

kutak

égre szökő sugarának hullni hanyatló

ígéretes játékát... És a nyarat, az előtte állót.

 

Nemcsak a nyár özönlő hajnalait — nem is csak

napba-növekvésük és pirkadatuk felhőragyogását

Nemcsak a nappalokat, a virágot símogatókat,

melyek a fák sudarán fönn zúgva-viharzók.

Nemcsak e rügybenyiló sok erő áhítatát és

nemcsak a dűlőutakat, alkonyuló mezőket,

késő zápor után fénylőn pihegő párállást,

nemcsak egy-egy sejtelmet, az álom jöttét, este...

ám a sok éjt is! A nyári, a fenséges-nagy nyári

éjeket, s csillagait e földnek, a csillagokat.

Ó, holtan is, tudni végtelenül mind őket,

csillagaink, mert: hogyan is, hogyan is tudnánk

feledni!

 

Lásd, most a szerető nőt hívnám. S jönne, de nem

egymaga... Horpadt sírjaikból a lányok

jönnének s körülállnák... Mert a kiáltó szót én

korlátozhatom-e? Ők, kik a mélybe hulltak,

egyre a földre, föl vágyódnak. — Gyermekek, itt az

egyszer megragadott tárgy pótol ezer mást.

Nem több a sors a gyerekkor dús vadonánál;

hányszor hagytátok le ziháló mellel a jóbarátot,

boldog-zihálva, a Semmibe futva, Szabadba.

 

Isteni-szép az Ittlét. Tudtátok ti is ezt, ti lányok,

és ti, színleg nélkülözők, elesettek, züllött

városi utcák annyi fekélyese, hulladékul

szántak. Élt olyan órát mind, talán nem

teljes órát, tán alig is lemérhető, két

tartam közti pillanatot, mely: Lét volt

néki. Minden. Forrt az erében a Lét.

De mi, amit nevető szomszédunk nem helyesel,

vagy

nem irigyel, hamar elfeledjük. Láthatóvá

vágyjuk emelni, holott az ilyen boldogság is csak

akkor ismerős, ha a lelkünk lényeggé alakítja.

 

Máshol, Kedves, nem lesz világ, csak bennünk.

Folyvást

át- és átformáljuk a létet. Mind ami kívülünk van:

csökken és tűnik egyre. Ahol tartós ház állott,

más, kiagyalt képződmény lép ma helyébe, visszás,

mesterkélt, akár még képzet volna agyunkban.

Tágas Erő-tárházakat alkot a korszellem magának

úgy, ahogy vágya feszül: mindet idomtalanul.

Templomokat nem ismer már. E szív-pazarolta

csodákat

titkon a szívbe gyűjtjük. Sőt, ahol áll is még ily

hajdan imádott, használt, térden esengett emlék —

úgy, amint van, a Láthatlanba mered már.

Vannak, akik nem látják többé, s fel sem

építhetik benn, pilléreit és szobrait is, nagyobbra!

 

Hogyha komor korforduló jön, mindig akadnak

ily kitagadtak: már nem övék a tegnap s még

nem a holnap.

Mert az a holnap is messzi az embereknek. Minket

meg ne zavarjon ez; adjon erőt, hogy a még fel-

ismert formát őrizhessük. Ott állt emberek közt ez

hajdan a sors, a pusztító közepén, a Nem-

tudni-Hová közepén állt, létezőként, csillagokat

hajlított le magához a biztos egekből. Angyal,

néked felmutatom még, itt van! Mentsd a

a szemedbe,

álljon végülis ott, és immár büszke-magaslón.

Pilonok, oszlopsor, szfinksz, annyi törekvő

támasz,

szürke, a porló vagy idegen városból – a Dómé.

 

Hát nem csoda volt? Ámulj el, Angyal, mert mi

vagyunk ez,

ó te Nagy, meséld el: ezt mi emeltük – gyenge

s kifullad

dicséretükre szavam. Nem vesztegettük hát el

mégsem e ránk örökbe hagyott tereket, a

mi tereinket. (Rettentő nagynak kell lenniük, ha

érzéseink évezredei sem zsúfolják tele őket.)

Nemde, pedig nagy volt a torony? Ó, Angyal,

nagy volt,

hozzád mérten is az? Nagy volt Chartres, és

a zene

még magasabbra fölénk szállt. Vagy csak akár

egy,

ó csak egy szerető nő, egymaga éji ablakában...

térdedig nem ért-e?

Ne bidd, hogy én versengek.

Angyal, és ha versengnék érted! Nem jössz. Mert

csupa hozzád

vivő út a kiáltásom; nem is haladhatsz

ily erős sodrással szemben. Mint a kinyújtott

kar, kiáltó szóm. S keze, mely fönn

megfogna már, kinyílik, nyitva tárul,

óva s elhárítva, eléd, te

Megfoghatatlan, az égre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

minimap