Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - Az ötödik elégia (Duineser Elegien - Die Fünfte Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Fünfte Elegie (Német)

Frau Hertha Koenig zugeeignet

Wer aber sind sie, sag mir, die Fahrenden, diese ein wenig

Flüchtigern noch als wir selbst, die dringend von früh an

wringt ein wem, wem zu Liebe

niemals zufriedener Wille? Sondern er wringt sie,

biegt sie, schlingt sie und schwingt sie,

wirft sie und fängt sie zurück; wie aus geölter,

glatterer Luft kommen sie nieder

auf dem verzehrten, von ihrem ewigen

Aufsprung dünneren Teppich, diesem verlorenen

Teppich im Weltall.

Aufgelegt wie ein Pflaster, als hätte der Vorstadt-

Himmel der Erde dort wehe getan.

Und kaum dort,

aufrecht, da und gezeigt: des Dastehns

großer Anfangsbuchstab …, schon auch, die stärksten

Männer, rollt sie wieder, zum Scherz, der immer

kommende Griff, wie August der Starke bei Tisch

einen zinnenen Teller.

 

Ach und um diese

Mitte, die Rose des Zuschauns:

blüht und entblättert. Um diesen

Stampfer, den Stempel, den von dem eignen

blühenden Staub getroffnen, zur Scheinfrucht

wieder der Unlust befruchteten, ihrer

niemals bewußten, — glänzend mit dünnster

Oberfläche leicht scheinlächelnden Unlust.

 

Da: der welke, faltige Stemmer,

der alte, der nur noch trommelt,

eingegangen in seiner gewaltigen Haut, als hätte sie früher

zwei Männer enthalten, und einer

läge nun schon auf dem Kirchhof, und er überlebte den andern,

taub und manchmal ein wenig

wirr, in der verwitweten Haut.

 

Aber der junge, der Mann, als wär er der Sohn eines Nackens

und einer Nonne: prall und strammig erfüllt

mit Muskeln und Einfalt.

 

Oh ihr,

die ein Leid, das noch klein war,

einst als Spielzeug bekam, in einer seiner

langen Genesungen …

 

Du, der mit dem Aufschlag,

wie nur Früchte ihn kennen, unreif,

täglich hundertmal abfällt vom Baum der gemeinsam

erbauten Bewegung (der, rascher als Wasser, in wenig

Minuten Lenz, Sommer und Herbst hat) —

abfällt und anprallt ans Grab:

manchmal, in halber Pause, will dir ein liebes

Antlitz entstehn hinüber zu deiner selten

zärtlichen Mutter; doch an deinen Körper verliert sich,

der es flächig verbraucht, das schüchtern

kaum versuchte Gesicht. Und wieder

klatscht der Mann in die Hand zu dem Ansprung, und eh dir

jemals ein Schmerz deutlicher wird in der Nähe des immer

trabenden Herzens, kommt das Brennen der Fußsohln

ihm, seinem Ursprung, zuvor mit ein paar dir

rasch in die Augen gejagten leiblichen Tränen.

Und dennoch, blindlings,

das Lächeln …

 

Engel! o nimms, pflücks, das kleinblütige Heilkraut.

Schaff eine Vase, verwahrs! Stells unter jene, uns noch nicht

offenen Freuden; in lieblicher Urne

rühms mit blumiger schwungiger Aufschrift:

›Subrisio Saltat.‹.

Du dann, Liebliche,

du, von den reizendsten Freuden

stumm Übersprungne. Vielleicht sind

deine Fransen glücklich für dich —,

oder über den jungen

prallen Brüsten die grüne metallene Seide

fühlt sich unendlich verwöhnt und entbehrt nichts.

Du,

immerfort anders auf alle des Gleichgewichts schwankende Waagen

hingelegte Marktfrucht des Gleichmuts,

öffentlich unter den Schultern.

 

Wo, o wo ist der Ort — ich trag ihn im Herzen —,

wo sie noch lange nicht konnten, noch voneinander

abfieln, wie sich bespringende, nicht recht

paarige Tiere; —

wo die Gewichte noch schwer sind;

wo noch von ihren vergeblich

wirbelnden Stäben die Teller

torkeln …

 

Und plötzlich in diesem mühsamen Nirgends, plötzlich

die unsägliche Stelle, wo sich das reine Zuwenig

unbegreiflich verwandelt —, umspringt

in jenes leere Zuviel.

Wo die vielstellige Rechnung

zahlenlos aufgeht.

 

Plätze, o Platz in Paris, unendlicher Schauplatz,

wo die Modistin, Madame Lamort,

die ruhlosen Wege der Erde, endlose Bänder,

schlingt und windet und neue aus ihnen

Schleifen erfindet, Rüschen, Blumen, Kokarden, künstliche Früchte —, alle

unwahr gefärbt, — für die billigen

Winterhüte des Schicksals.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Engel!: Es wäre ein Platz, den wir nicht wissen, und dorten,

auf unsäglichem Teppich, zeigten die Liebenden, die’s hier

bis zum Können nie bringen, ihre kühnen

hohen Figuren des Herzschwungs,

ihre Türme aus Lust, ihre

längst, wo Boden nie war, nur aneinander

lehnenden Leitern, bebend, — und könntens,

vor den Zuschauern rings, unzähligen lautlosen Toten:

Würfen die dann ihre letzten, immer ersparten,

immer verborgenen, die wir nicht kennen, ewig

gültigen Münzen des Glücks vor das endlich

wahrhaft lächelnde Paar auf gestilltem

Teppich?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - Az ötödik elégia (Magyar)

 

Dehát kicsodák is e kóborok, ők, e nálunk is inkább

űzetett életű lények, mondd, akiket elejétől

fogva hajt egy ki-ki kedve szerint

soha meg nem elégedő akarás? De hajtja,

csavarja, sürgeti, pörgeti, messze

dobja s visszaragadja magához, mintha simább,

olajozott levegőből

siklanának alá nyűtt, s talpuk alatt kikopott

terítőn: elveszett szőnyegükön a

világegyetemben.

Flastromként odanőve, mintha ottan a kül-

városi ég fájt volna a földnek.

S odább már

hatalmasan és virítva a Diadal órjás

kezdőbetűje... S már tréfára pörgeti

őket, a mindenkinél erősebbeket újra a folyton

megújuló kényszer, mint Erős Ágost ebédnél

egy ónozott tálat.

 

És nézd, e középpont

körül hogy nyitja és hullajtja szirmát

a nézők furcsa virága! Ó, nézd

a bohócot, e termőt, amely tulajdon porától

termékenyül újra meg újra unalmuk

álgyümölcseivé: a sosem tudatos

kényszerűség ragyogó felszínnel

fénylő álmosolyává.

 

És ott a hervadt súlyemelő,

a ráncos öreg, aki már dobol csak –

õsszébbzsugorodva tág bőrében, akárha ketten

viselték volna s amazt már a sírkert hantja

takarná,

míg ő túléli a másikat,

süketen és kicsit

bambán az özvegyi bőrben.

 

Ámde az ifju legény, minthogyha egy nyakszirt

és egy apáca közös fia volna: úgy vetekszenek

arcán

jámborság és erő.

 

Ó ti,

akiket vigasztaló játékszerül adtak

egy fájdalom kezébe, midőn

kicsi volt még...

 

Te, ki naponta százszor esel le

a földre, ahogy csak a fák gyümölcsei értik,

meg sem érve, máris leszakadva a kölcsönös

mozgás ágairól (melyeknek a víznél is hamarabb,

percek alatt kikeletje, ősze és nyara van) —

saját sírod peremére pattansz:

néha, percnyi szünetben, távolabbra

tekintesz, anyádra, ki oly ritkán mosolyog rád,

s arcod már melegebb vonásokat öltene, ám azok

belevesznek a testbe, amely az izmok erős

szövedéke közé merevíti a még

alig merészelt, tétova arcot... És újra csettint

ugráshoz a férfi — így sosem lesz világos előtted

a fájdalom

csattogó szíved közelében, mert megelőzi a talpak

lázas tüzelése, néhány feltoluló

könnyével a testi kínnak.

És mégis, e futó

mosolygás ...

 

Angyal! ó, jer hát, szakítsd le az apróvirágú

növényt.

Pohárban őrizd! S tedd a nekünk még

meg nem nyílt örömök sorába;

ékesítse virágosan ívelő írás

vésd a drága urna falába:

"Subrisio Saltat".

És te, szépségem,

kit a legédesebb örömök hangtalanul

átugranak. Bizonyára helyetted is boldogok

ruhád fodrai válladon, és az ezüstragyogású

selyem fiatal, telt melleden végtelen elkapatottnak

érzi magát, nem nélkülöz semmit.

Te,

a közönynek az egyensúly valamennyi mérlegén

megmért vásári gyümölcse, kiállítva

hónuk alatt.

 

Hol van, ó, hol a hely — szívemben őrzöm —

ahol még semmit se tudtak, még lelökték

egymást, mint egymásra ugró, párban össze

nem illő vadak; —

ahol még súlyosa súly és

csetledező tányérjaik

leszaladnak a pörgő

botokról...

 

Aztán váratlanul e keserves Seholban

a mondhatatlan hely, hol a tiszta kevés

túlsokká változik és egyszerre

üres lesz.

S szám nélkül zárul a sokrovatú

számadás.

 

Ó, terek, párizsi tér, végnélküli szintér,

ahol Madame Lamort masamód

a földnek nyugtalan útjait, végnélküli pántlikáit

fűzi, sodorja, meg újra csokorba kötve

díszeket és csipkéket, művirágok ezreit

találja ki és hamis színekkel festi be mindet,

aztán

olcsó télikalapját díszíti vélük a sorsnak.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Angyal! Ha voIna olyan hely – ismeretlen előttünk,

ahol mind, akik szeretnek és a tudásig el sose jutnak,

lelkesedésük bátor alakjait nyújtózva mutatnák

mondhatatlan szőnyegen, és

gyönyörépitette tornyaikat, ingatag,

csupán egymásba kapaszkodó létráikat – hiszen

soha nem volt lábuk alatt föld –, s tudnának

a nézőkként körülálló néma halottak előtt:

Ők odavetnék-e vajon a boldogság legutolsó,

mindig félve takargatott, általunk sose látott és

sohasem avuló érméit a végre szívből

nevető pár lábaihoz, csillapodott

szőnyegére?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

minimap