Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A negyedik elégia (Duineser Elegien - Die Vierte Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Vierte Elegie (Német)

O Bäume Lebens, o wann winterlich?

Wir sind nicht einig. Sind nicht wie die Zug-

vögel verständigt. Überholt und spät,

so drängen wir uns plötzlich Winden auf

und fallen ein auf teilnahmslosen Teich.

Blühn und verdorrn ist uns zugleich bewußt.

Und irgendwo gehn Löwen noch und wissen,

solang sie herrlich sind, von keiner Ohnmacht.

 

Uns aber, wo wir Eines meinen, ganz,

ist schon des andern Aufwand fühlbar. Feindschaft

ist uns das Nächste. Treten Liebende

nicht immerfort an Ränder, eins im andern,

die sich versprachen Weite, Jagd und Heimat.

Da wird für eines Augenblickes Zeichnung

ein Grund von Gegenteil bereitet, mühsam,

daß wir sie sähen; denn man ist sehr deutlich

mit uns. Wir kennen den Kontur

des Fühlens nicht: nur, was ihn formt von außen.

Wer saß nicht bang vor seines Herzens Vorhang?

Der schlug sich auf: die Szenerie war Abschied.

Leicht zu verstehen. Der bekannte Garten,

und schwankte leise: dann erst kam der Tänzer.

Nicht der. Genug! Und wenn er auch so leicht tut,

er ist verkleidet und er wird ein Bürger

und geht durch seine Küche in die Wohnung.

Ich will nicht diese halbgefüllten Masken,

lieber die Puppe. Die ist voll. Ich will

den Balg aushalten und den Draht und ihr

Gesicht aus Aussehn. Hier. Ich bin davor.

Wenn auch die Lampen ausgehn, wenn mir auch

gesagt wird: Nichts mehr —, wenn auch von der Bühne

das Leere herkommt mit dem grauen Luftzug,

wenn auch von meinen stillen Vorfahrn keiner

mehr mit mir dasitzt, keine Frau, sogar

der Knabe nicht mehr mit dem braunen Schielaug:

Ich bleibe dennoch. Es giebt immer Zuschaun.

 

Hab ich nicht recht? Du, der um mich so bitter

das Leben schmeckte, meines kostend, Vater,

den ersten trüben Aufguß meines Müssens,

da ich heranwuchs, immer wieder kostend

und, mit dem Nachgeschmack so fremder Zukunft

beschäftigt, prüftest mein beschlagnes Aufschaun, —

der du, mein Vater, seit du tot bist, oft

in meiner Hoffnung, innen in mir, Angst hast,

und Gleichmut, wie ihn Tote haben, Reiche

von Gleichmut, aufgiebst für mein bißchen Schicksal,

hab ich nicht recht? Und ihr, hab ich nicht recht,

die ihr mich liebtet für den kleinen Anfang

Liebe zu euch, von dem ich immer abkam,

weil mir der Raum in eurem Angesicht,

da ich ihn liebte, überging in Weltraum,

in dem ihr nicht mehr wart …: wenn mir zumut ist,

zu warten vor der Puppenbühne, nein,

so völlig hinzuschaun, daß, um mein Schauen

am Ende aufzuwiegen, dort als Spieler

ein Engel hinmuß, der die Bälge hochreißt.

Engel und Puppe: dann ist endlich Schauspiel.

Dann kommt zusammen, was wir immerfort

entzwein, indem wir da sind. Dann entsteht

aus unsern Jahreszeiten erst der Umkreis

des ganzen Wandelns. Über uns hinüber

spielt dann der Engel. Sieh, die Sterbenden,

sollten sie nicht vermuten, wie voll Vorwand

das alles ist, was wir hier leisten. Alles

ist nicht es selbst. O Stunden in der Kindheit,

da hinter den Figuren mehr als nur

Vergangnes war und vor uns nicht die Zukunft.

Wir wuchsen freilich und wir drängten manchmal,

bald groß zu werden, denen halb zulieb,

die andres nicht mehr hatten, als das Großsein.

Und waren doch, in unserem Alleingehn,

mit Dauerndem vergnügt und standen da

im Zwischenraume zwischen Welt und Spielzeug,

an einer Stelle, die seit Anbeginn

gegründet war für einen reinen Vorgang.

 

Wer zeigt ein Kind, so wie es steht? Wer stellt

es ins Gestirn und giebt das Maß des Abstands

ihm in die Hand? Wer macht den Kindertod

aus grauem Brot, das hart wird, — oder läßt

ihn drin im runden Mund, so wie den Gröps

von einem schönen Apfel? … Mörder sind

leicht einzusehen. Aber dies: den Tod,

den ganzen Tod, noch vor dem Leben so

sanft zu enthalten und nicht bös zu sein,

ist unbeschreiblich.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - A negyedik elégia (Magyar)

Ó, élet fái, mikor ér a tél?

Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-

madarat, nem visz. Késve-maradozva

kapunk föl egy-egy szélre hirtelen

s hullunk megint le részvétlen tavakra.

Nyílást, hervadást egyformán tudunk.

Bár oroszlánok járnak valahol még,

s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.

 

S mi, egyet vélve váltig, már a másik

gerjedését érezzük. A közellét:

ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak

egymásban is a szeretők, noha

egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?

Az ellentét alapja készül itt

a perc rajzához, fáradságosan,

hogy lássuk; mert nagyon világosak

velünk. Nem ismerjük az érzés

kontúrját, csak mi kintről alakítja.

Ki nem ült szíve függönye előtt

szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,

könnyen megérthető. Az ismerős kert,

s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.

Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,

álruhában van, polgár lesz belőle

és konyháján át megy be a lakásba.

Nem kellenek e féligteli maszkok,

inkább a bábu. Az telt. El fogom

tűrni az irhát és a drótot és

bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.

Ha kihunynak is a lámpák, ha azt

mondják is: Vége - s szürke léghuzattal

meg is csap a színpadról az üresség,

s ha nem is ül már néma őseim

közül velem itt senki, nő se, sőt a

kancsal barnaszemű fiú se: mégis

maradok. Mindig van látnivaló.

 

Nincs igazam? Kinek oly keserű volt

a lét, létemet ízlelve, apám,

ki kényszerem első zavart levét,

ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,

s jövőm idegen zamatán tünődve

vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -

apám, ki bennem, mióta halott vagy,

reményem mélyén gyakran ott szorongsz

s közönyt, a holtak közönyét, közöny-

országokat adsz föl kis sorsomért:

nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik

szerettetek, felétek sarjadó

szeretetemért, melytől untalan

eltértem, mert a tér orcátokon,

mivel szerettem, világtérbe tágult,

s abban nem voltatok már... Ámha kedvem

van a bábszínpad előtt várni! nem:

oly merőn nézni, hogy fölérni végül

nézésemmel, játékosul csak angyal

rángathatja a bábukat magasba.

Angyal és bábu: az lesz csak a játék.

Így olvad össze, amit szűntelen

megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így

alakul ki az egész pálya íve

évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk

az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,

a haldoklók, hogy mennyire csupán

ürügy itt minden művünk? Semmi nem

egy önmagával. Ó, gyerekkori

órák, mikor az ablakok mögött

több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!

Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar

nagyok legyünk, félig értük: akiknek

egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.

S mégis boldoggá tett a Maradandó,

utunk egyedülségében - s csak álltunk

a senkiföldjén, játék és világ közt,

a térben, mely a kezdet kezdetétől

egy tiszta tény számára született.

 

Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki

emeli égre? ki adja kezébe

a messzeség mércéjét? szikkadó

szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép

alma csutkáját, szájában ki hagyja

a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni

könnyű. De ez: a halált, az egészet,

s még az élet előtt, ilyen szelíden

tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:

leírhatatlan.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap