Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A harmadik elégia (Duineser Elegien - Die Dritte Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Dritte Elegie (Német)

Eines ist, die Geliebte zu singen. Ein anderes, wehe,

jenen verborgenen schuldigen Fluß-Gott des Bluts.

Den sie von weitem erkennt, ihren Jüngling, was weiß er

selbst von dem Herren der Lust, der aus dem Einsamen oft,

ehe das Mädchen noch linderte, oft auch als wäre sie nicht,

ach, von welchem Unkenntlichen triefend, das Gotthaupt

aufhob, aufrufend die Nacht zu unendlichem Aufruhr.

O des Blutes Neptun, o sein furchtbarer Dreizack.

O der dunkele Wind seiner Brust aus gewundener Muschel.

Horch, wie die Nacht sich muldet und höhlt. Ihr Sterne,

stammt nicht von euch des Liebenden Lust zu dem Antlitz

seiner Geliebten? Hat er die innige Einsicht

in ihr reines Gesicht nicht aus dem reinen Gestirn?

 

Du nicht hast ihm, wehe, nicht seine Mutter

hat ihm die Bogen der Braun so zur Erwartung gespannt.

Nicht an dir, ihn fühlendes Mädchen, an dir nicht

bog seine Lippe sich zum fruchtbarem Ausdruck.

Meinst du wirklich, ihn hätte dein leichter Auftritt

also erschüttert, du, die wandelt wie Frühwind?

Zwar du erschrakst ihm das Herz; doch ältere Schrecken

stürzten in ihn bei dem berührenden Anstoß.

Ruf ihn … du rufst ihn nicht ganz aus dunkelem Umgang.

Freilich, er will, er entspringt; erleichtert gewöhnt er

sich in dein heimliches Herz und nimmt und beginnt sich.

Aber begann er sich je?

Mutter, du machtest ihn klein, du warsts, die ihn anfing;

dir war er neu, du beugtest über die neuen

Augen die freundliche Welt und wehrtest der fremden.

Wo, ach, hin sind die Jahre, da du ihm einfach

mit der schlanken Gestalt wallendes Chaos vertratst?

Vieles verbargst du ihm so; das nächtlich-verdächtige Zimmer

machtest du harmlos, aus deinem Herzen voll Zuflucht

mischtest du menschlichern Raum seinem Nacht-Raum hinzu.

Nicht in die Finsternis, nein, in dein näheres Dasein

hast du das Nachtlicht gestellt, und es schien wie aus Freundschaft.

Nirgends ein Knistern, das du nicht lächelnd erklärtest,

so als wüßtest du längst, wann sich die Diele benimmt …

Und er horchte und linderte sich. So vieles vermochte

zärtlich dein Aufstehn; hinter den Schrank trat

hoch im Mantel sein Schicksal, und in die Falten des Vorhangs

paßte, die leicht sich verschob, seine unruhige Zukunft.

 

Und er selbst, wie er lag, der Erleichterte, unter

schläfernden Lidern deiner leichten Gestaltung

Süße lösend in den gekosteten Vorschlaf —:

schien ein Gehüteter … Aber innen: wer wehrte,

hinderte innen in ihm die Fluten der Herkunft?

Ach, da war keine Vorsicht im Schlafenden; schlafend,

aber träumend, aber in Fiebern: wie er sich ein-ließ.

Er, der Neue, Scheuende, wie er verstrickt war,

mit des innern Geschehns weiterschlagenden Ranken

schon zu Mustern verschlungen, zu würgendem Wachstum, zu tierhaft

jagenden Formen. Wie er sich hingab —. Liebte.

Liebte sein Inneres, seines Inneren Wildnis,

diesen Urwald in ihm, auf dessen stummem Gestürztsein

lichtgrün sein Herz stand. Liebte. Verließ es, ging die

eigenen Wurzeln hinaus in gewaltigen Ursprung,

wo seine kleine Geburt schon überlebt war. Liebend

stieg er hinab in das ältere Blut, in die Schluchten,

wo das Furchtbare lag, noch satt von den Vätern. Und jedes

Schreckliche kannte ihn, blinzelte, war wie verständigt.

Ja, das Entsetzliche lächelte … Selten

hast du so zärtlich gelächelt, Mutter. Wie sollte

er es nicht lieben, da es ihm lächelte. Vor dir

hat ers geliebt, denn, da du ihn trugst schon,

war es im Wasser gelöst, das den Keimenden leicht macht.

 

Siehe, wir lieben nicht, wie die Blumen, aus einem

einzigen Jahr; uns steigt, wo wir lieben,

unvordenklicher Saft in die Arme. O Mädchen,

dies: daß wir liebten in uns, nicht Eines, ein Künftiges, sondern

das zahllos Brauende; nicht ein einzelnes Kind,

sondern die Väter, die wie Trümmer Gebirgs

uns im Grunde beruhn; sondern das trockene Flußbett

einstiger Mütter —; sondern die ganze

lautlose Landschaft unter dem wolkigen oder

reinen Verhängnis —: dies kam dir, Mädchen, zuvor.

Und du selber, was weißt du —, du locktest

Vorzeit empor in dem Liebenden. Welche Gefühle

wühlten herauf aus entwandelten Wesen. Welche

Frauen haßten dich da. Was für finstere Männer

regtest du auf im Geäder des Jünglings? Tote

Kinder wollten zu dir … O leise, leise,

tu ein liebes vor ihm, ein verläßliches Tagwerk, — führ ihn

nah an den Garten heran, gieb ihm der Nächte

Übergewicht …

                    Verhalt ihn …



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de/downtxt

Duinói Elégiák - A harmadik elégia (Magyar)

Más, ha a kedvest énekeled. S jaj mennyire más,

ha

őt, ama vétkes, a vérben lappangó folyam-istent.

Messziről ismeri már ifját a leány, de ugyan mit

tud maga az a Gyönyörnek Uráról, míg

a magányból,

mintha a lány, a szelíd, se volna, az isteni fő a

fényre bukik s ah, míly rejtelmek árja csorog le

fürtjeiről — szavára lázad az éj sose-szűnőn.

Ó, vér Neptunusza, hármas szigony, ó, iszonyú.

Ó, az a mell: hogy zúgja sötét viharát

csigakürtjén.

Hallga, mily öblös az éj, homorú. Te csillagos ég,

tőled ered, ha a kedvese arcán hű szeretőnek

vágya kigyúl? Ha merengve a tiszta leányarc

csendjibe vész — nem a csillagi tiszta derű ez?

 

Nem te okoztad, jaj, nem is anyja,

várakozón ha szemöldöke ívbe feszül most.

Lány, te ki érezed őt, nem rád tapadón, nem

ajkadon ért termővé ajka virága.

Azt hiszed-é, hogy tán igazán te, lenge jelenség

ráztad ennyire meg, te, kósza tavaszfuvalom?

Retteg a szíve tőled bár — más rémület, ősibb

omlott rá, ahogy ösztönzésed elérte.

Hívd csak... egészen úgyse hívod ki e kúsza

homályból.

Persze, akarja, eléd szökken; beleszokva szívedbe

otthonaként, megenyhül, kezdi a létét.

Kezdte-e már valaha?

 

Őt kicsivé te tetted, anya, te kezdted el éltét;

lénye neked volt új, a baráti világot egéül,

más idegentől óva, te boltoztad új, zsenge

szemére.

Ah, hova hulltak az évek, a hömpölygő kaosz

ellen

még amikor nyúlánk alakod oltalmul elég volt?

Oly sokat elfedtél így; éji szobája gyanúját

megszelídítetted, menedék-teli szíved

emberi tért vegyített a fiú zord éji terébe.

Mécsed a létközeledbe helyezted az árnyak

mélye helyett, s ott készörömest ragyogott fel.

Bármi zörej kélt is, mosolyod már megmagyarázta,

mintha te rég tudnád, mikor és mért reccsen

a padló...

S ő, ha fülelt is, végre csitult. Ím, ily sokat ért

gyöngéd fölkelted; szekrénye mögé bújt

nyurga köpenyben a sorsa — jövője, a nyugtalan

is,

halk-halogatva a függönyráncba simult el.

 

S ő maga így, ahogy ott megkönnyebbülve

feküdt,

könnyű szerepjátszásod dajkai pillaködében

álma ízébe előre oldva a mézet —:

védettnek látszott... De belül: ki a torlasz,

gátja ki volt az öröklés árjai ellen?

Ah, alvóban óvatos ő nem volt; elaludt, de

álma, de láza örvényébe merülten.

ő, ez az új s ijedős, annak, mi benne lezajlott,

egyre tovább kúszó indáival úgy befonódott -.

minta lett, tarkahímű, fojtó és furcsa tenyészet

állati formákból. Nekik adta magát. — Szeretett.

Bennsőjét kedvelte, a lénye benti vadonját,

néma, ledőlt fáit őserdei tájának, hol a szíve

halkzöld lángba borult. Kedvelte. S ezt

odahagyván

messze, hatalmas őseredetbe nyúlt gyökerével,

kis születésén túlra kitört. Szeretettel

szállt le a vérbe, a régibe, oly szakadékba, ahol

őseivel telített iszonyatra talált. És mind e

borzalom ráismert, egyetértőn szinte hunyorgott.

Így volt, a Rémületes mosolygott... Ritkán

volt, anya, íly gyengéd mosolyod. Hát hogyne

szerette

volna, ha ráfénylett e mosoly. Még jóval előtted,

méhedben kedvelte, mert a csírát könnyítő

magzatvízbe feloldva is ez lebegett már:

 

Lásd, mi nem szeretünk úgy, mint a virág,

egyetlen

évből csupán; karunkban időtlen

nedv ered, ha szeretünk. Ó, lány:

hogy mi nem egyet, azt, aki jő, de számos

Forrongót szeretünk magunkban; nemcsak

a gyermeket,

ám az atyákat is, őket, akik mélyünkben

nyugszanak mint a hegyomlás; egykori édesanyák

szikkadó folyammedrét —; az egész táj

néma virágzását a végzet egének fellege

s fénye alatt —: ez az, ó, lány, amin elbuktál.

És te magad, miről is tudsz — őskort

csalva elő szeretődben. Torz csodalények

hány érzése vájt föl a mélyből. Asszonyok,

hányan,

gyűlöltek meg ezért: És mily zord férfiakat

izgattál föl az ifju erében? Holt gyerekek

vágyódtak tefeléd... 0, halkan, halkan

adj elibé megbízható, kedves napi munkát,

dús kertek közelébe vezesd, áraszd el az éjek

drága fölényével...

                        Ne ereszd el...



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

minimap