Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - Az első elégia (Duineser Elegien - Die Erste Elegie Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Duineser Elegien - Die Erste Elegie (Német)

Wer, wenn ich schriee, hörte mich denn aus der Engel

Ordnungen? und gesetzt selbst, es nähme

einer mich plötzlich ans Herz: ich verginge von seinem

stärkeren Dasein. Denn das Schöne ist nichts

als des Schrecklichen Anfang, den wir noch grade ertragen,

und wir bewundern es so, weil es gelassen verschmäht,

uns zu zerstören. Ein jeder Engel ist schrecklich.

Und so verhalt ich mich denn und verschlucke den Lockruf

dunkelen Schluchzens. Ach, wen vermögen

wir denn zu brauchen? Engel nicht, Menschen nicht,

und die findigen Tiere merken es schon,

daß wir nicht sehr verläßlich zu Haus sind

in der gedeuteten Welt. Es bleibt uns vielleicht

irgend ein Baum an dem Abhang, daß wir ihn täglich

wiedersähen; es bleibt uns die Straße von gestern

und das verzogene Treusein einer Gewohnheit,

der es bei uns gefiel, und so blieb sie und ging nicht.

O und die Nacht, die Nacht, wenn der Wind voller Weltraum

uns am Angesicht zehrt —, wem bliebe sie nicht, die ersehnte,

sanft enttäuschende, welche dem einzelnen Herzen

mühsam bevorsteht. Ist sie den Liebenden leichter?

Ach, sie verdecken sich nur miteinander ihr Los.

Weißt du’s noch nicht? Wirf aus den Armen die Leere

zu den Räumen hinzu, die wir atmen; vielleicht daß die Vögel

die erweiterte Luft fühlen mit innigerm Flug.

 

Ja, die Frühlinge brauchten dich wohl. Es muteten manche

Sterne dir zu, daß du sie spürtest. Es hob

sich eine Woge heran im Vergangenen, oder

da du vorüberkamst am geöffneten Fenster,

gab eine Geige sich hin. Das alles war Auftrag.

Aber bewältigtest du’s? Warst du nicht immer

noch von Erwartung zerstreut, als kündigte alles

eine Geliebte dir an? (Wo willst du sie bergen,

da doch die großen fremden Gedanken bei dir

aus und ein gehn und öfters bleiben bei Nacht.)

Sehnt es dich aber, so singe die Liebenden; lange

noch nicht unsterblich genug ist ihr berühmtes Gefühl.

Jene, du neidest sie fast, Verlassenen, die du

so viel liebender fandst als die Gestillten. Beginn

immer von neuem die nie zu erreichende Preisung;

denk: es erhält sich der Held, selbst der Untergang war ihm

nur ein Vorwand, zu sein: seine letzte Geburt.

Aber die Liebenden nimmt die erschöpfte Natur

in sich zurück, als wären nicht zweimal die Kräfte,

dieses zu leisten. Hast du der Gaspara Stampa

denn genügend gedacht, daß irgend ein Mädchen,

dem der Geliebte entging, am gesteigerten Beispiel

dieser Liebenden fühlt: daß ich würde wie sie?

Sollen nicht endlich uns diese ältesten Schmerzen

fruchtbarer werden? Ist es nicht Zeit, daß wir liebend

uns vom Geliebten befrein und es bebend bestehn:

wie der Pfeil die Sehne besteht, um gesammelt im Absprung

mehr zu sein als er selbst. Denn Bleiben ist nirgends.

 

Stimmen, Stimmen. Höre, mein Herz, wie sonst nur

Heilige hörten: daß sie der riesige Ruf

aufhob vom Boden; sie aber knieten,

Unmögliche, weiter und achtetens nicht:

So waren sie hörend. Nicht, daß du Gottes ertrügest

die Stimme, bei weitem. Aber das Wehende höre,

die ununterbrochene Nachricht, die aus Stille sich bildet.

Es rauscht jetzt von jenen jungen Toten zu dir.

Wo immer du eintratst, redete nicht in Kirchen

zu Rom und Neapel ruhig ihr Schicksal dich an?

Oder es trug eine Inschrift sich erhaben dir auf,

wie neulich die Tafel in Santa Maria Formosa.

Was sie mir wollen? leise soll ich des Unrechts

Anschein abtun, der ihrer Geister

reine Bewegung manchmal ein wenig behindert.

 

Freilich ist es seltsam, die Erde nicht mehr zu bewohnen,

kaum erlernte Gebräuche nicht mehr zu üben,

Rosen, und andern eigens versprechenden Dingen

nicht die Bedeutung menschlicher Zukunft zu geben;

das, was man war in unendlich ängstlichen Händen,

nicht mehr zu sein, und selbst den eigenen Namen

wegzulassen wie ein zerbrochenes Spielzeug.

Seltsam, die Wünsche nicht weiterzuwünschen. Seltsam,

alles, was sich bezog, so lose im Raume

flattern zu sehen. Und das Totsein ist mühsam

und voller Nachholn, daß man allmählich ein wenig

Ewigkeit spürt. — Aber Lebendige machen

alle den Fehler, daß sie zu stark unterscheiden.

Engel (sagt man) wüßten oft nicht, ob sie unter

Lebenden gehn oder Toten. Die ewige Strömung

reißt durch beide Bereiche alle Alter

immer mit sich und übertönt sie in beiden.

 

Schließlich brauchen sie uns nicht mehr, die Früheentrückten,

man entwöhnt sich des Irdischen sanft, wie man den Brüsten

milde der Mutter entwächst. Aber wir, die so große

Geheimnisse brauchen, denen aus Trauer so oft

seliger Fortschritt entspringt —: könnten wir sein ohne sie?

Ist die Sage umsonst, daß einst in der Klage um Linos

wagende erste Musik dürre Erstarrung durchdrang;

daß erst im erschrockenen Raum, dem ein beinah göttlicher Jüngling

plötzlich für immer enttrat, das Leere in jene

Schwingung geriet, die uns jetzt hinreißt und tröstet und hilft.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.symbolon.de

Duinói Elégiák - Az első elégia (Magyar)

 

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem

az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére

vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék

az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem  más,

mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,

s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy

összetiporjon. Iszonyu minden angyal.

Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom

hívó szavait. Ki volna az hát,

aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,

és a fülelő állatok észreveszik már,

hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon

a megfejtett világban. Mienk marad tán

valamely fa a dombon, hogy naponta

viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,

egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,

megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.

Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél

perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,

a lágyan józanitó, a magányos szívre

fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?

Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.

Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,

vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad

bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.

 

Jó - tavaszoknak kellettél. És csillagok is

hitték: sejdited őket. A multból

hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,

hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,

neked szólt egy hegedű. Mindez megbizatás volt.

De betöltötted? Nem zaklatott-e szünetlen

várakozás még, mintha minden a kedves

jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,

hisz e roppant, idegen gondolatok ki-be járnak

benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)

De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé

úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.

Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább

szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra

meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket;

nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,

csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.

De a szeretőket a természet kimerülten

visszanyeli, minthogyha az újrateremtés

nem telnék erejéből. Gondoltad-e Gaspara Stampát,

meggondoltad eléggé, hogy valamely lány,

elhagyatottan az ő szeretőként

felszökkent példáján érzi: bárha követném?

Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen

végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel

váljunk meg szeretőnktől s álljuk is ezt remegőn,

mint nyílvessző állja a húrt, hogy szökni  feszülten

több legyen önmagánál. Mert nincs sehol  maradás.

 

Hangok, hangok. Halld, szivem, úgy ahogyan csak

szentek hallották, hogy az órjás hívás

fölemelte őket a földről; ők térdeltek azonban,

képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek:

így voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak

hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat,

a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól.

Most amaz ifju halottaktól surrog tefeléd.

Bárhova léptél, római, nápolyi templom

öblén, nem szólított csöndben a sorsuk?

Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat,

mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla.

Mit akarnak tőlem? Halkan hadd vetem én le

a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek

tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.

 

Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,

kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,

rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban

jelentését nem látni az emberi sorsnak;

ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,

többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak

széttört játékszert, végképp odahagyni.

Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa

mindent, ami megkötözött, így látni a térben

szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,

csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét

érződjék. - De az élő egyre hibázik

s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.

Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők

vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,

mindkét birodalmon örökre sodorva magával

minden kort s szavukat túlzúgja örökre.

 

Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;

elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől

elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy

titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz

boldogitó haladást -: birnánk-e mi nélkülük élni?

 

Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,

a merész zene áthat a meddő dermedezésen,

úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem

isteni ifju kiszállt, megkezdi az űr

ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap