Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Josué utolsó országgyűlése (Josuas Landtag Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Josuas Landtag (Német)

So wie der Strom am Ausgang seine Dämme
durchbricht mit seiner Mündung Übermaß,
so brach nun durch die Ältesten der Stämme
zum letztenmal die Stimme Josuas.

Wie waren die geschlagen, welche lachten,
wie hielten alle Herz und Hände an,
als hübe sich der Lärm von dreißig Schlachten
in einem Mund; und dieser Mund begann.

Und wieder waren Tausende voll Staunen
wie an dem großen Tag vor Jericho,
nun aber waren in ihm die Posaunen,
und ihres LEbens Mauern schwankten so,

daß sie sich wälzten, von Entsetzen trächtig
und wehrlos schon und überwältigt, eh
sie's noch gedachten, wie er eigenmächtig
zu Gibeon die Sonne anschrie: Steh!

Und Gott ging hin, erschrocken wie ein Knecht,
und hielt die Sonne, bis ihm seine Hände
wehtaten, ob dem schlachtenden Geschlecht,
nur weil da einer wollte, daß sie stände.

Und das war dieser; dieser Alte wars,
von dem sie meinten, daß er nicht mehr gelte
inmitten seines hundertzehnten Jahrs.
Da stand er auf und brach in ihre Zelte.

Er ging wie Hagel nieder über Halmen.
Was wollt ihr Gott versprechen? Ungezählt
stehn um euch Götter, wartend, daß ihr wählt.
Doch wenn ihr wählt, wird euch der HErr zermalmen.

Und dann, mit einem Hochmut ohnegleichen:
Ich und mein Haus, wir bleiben ihm vermählt.

Da schrien sie alle: Hilf uns, gib ein Zeichen
und stärke uns zu unsrer schweren Wahl.

Aber sie sahn ihn, wie seit Jahren schweigend,
zu seiner festen Stadt am Berge steigend;
und dann nicht mehr. Es war das letzte Mal.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/buch/rainer-maria-rilke-gedichte-831/33

Josué utolsó országgyűlése (Magyar)

Mint a folyó, mely szétszakítja gátját,
mielőtt más folyóba omlana,
a legöregebb törzsön úgy kiált át
utolszor Josué kemény szava.
 
A nevetők megbujtak holmi zugba,
a szív, a kéz érezte a veszélyt,
mint hogyha harminc csata zaja zúgna
egyetlen szájban; és e száj beszélt.
 
És elámultak rajta újra ezek,
mint ama jerikói nagy napon,
de most a sok-sok kürt őbenne rezgett,
inogni kezdett életük, vakon,
 
hogy védtelen engedtek néki nyomban,
elfogta őket görcsös borzadály,
még meg se gondolták, hogy Gibeonban
Ő ordította fel a napra: Állj: -
 
S az Isten jött már, félve, mint a szolga,
tartotta a napot, hogy keze fájt,
a harcos törzs fölé, magasra tolva,
csak mert valaki kimondta az állj-t.
 
Ez Josué, az agg, ki mit se téve,
alig taposta már-már a porondot
és nyomta vállát száztíz súlyos éve.
Most felkelt és a sátorokba rontott.
 
Ropogott mint a jégeső görögve:
"Mit igértek Istennek? Rengeteg
isten kisért, de meg ne rengjetek.
Mert akkor szertemorzsol az Úr ökle."
 
Majd gőgösen csak ezt mondá a népnek:
"Én és házam övé vagyunk örökre."
 
És erre mind: "Küldetésünkbe védj meg,
jelet adj, gyámolítsd a tévedőt..."
 
De ő csak hallgatott, mint régen, egyre,
még látták, amint felhaladt a hegyre.
Aztán nem látták soha többet őt.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásamek.oszk.hu

minimap