Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Rilke, Rainer Maria: Orpheusz, Eurüdiké, Hermész (Orpheus. Eurydike. Hermes. Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Orpheus. Eurydike. Hermes. (Német)

Das war der Seelen wunderliches Bergwerk.

Wie stille Silbererze gingen sie

als Adern durch sein Dunkel. Zwischen Wurzeln

entsprang das Blut, das fortgeht zu den Menschen,

und schwer wie Porphyr sah es aus im Dunkel.

Sonst war nichts Rotes.

 

Felsen waren da

und wesenlose Wälder. Brücken über Leeres

und jener große graue blinde Teich,

der über seinem fernen Grunde hing

wie Regenhimmel über einer Landschaft.

Und zwischen Wiesen, sanft und voller Langmut,

erschien des einen Weges blasser Streifen,

wie eine lange Bleiche hingelegt.

 

Und dieses einen Weges kamen sie.

 

Voran der schlanke Mann im blauen Mantel,

der stumm und ungeduldig vor sich aussah.

Ohne zu kauen fraß sein Schritt den Weg

in großen Bissen; seine Hände hingen

schwer und verschlossen aus dem Fall der Falten

und wussten nicht mehr von der leichten Leier,

die in die Linke eingewachsen war

wie Rosenranken in den Ast des Ölbaums.

Und seine Sinne waren wie entzweit:

indes der Blick ihm wie ein Hund vorauslief,

umkehrte, kam und immer wieder weit

und wartend an der nächsten Wendung stand, -

blieb sein Gehör wie ein Geruch zurück.

Manchmal erschien es ihm als reichte es

bis an das Gehen jener beiden andern,

die folgen sollten diesen ganzen Aufstieg.

Dann wieder wars nur seines Steigens Nachklang

und seines Mantels Wind was hinter ihm war.

Er aber sagte sich, sie kämen doch;

sagte es laut und hörte sich verhallen.

Sie kämen doch, nur wärens zwei

die furchtbar leise gingen. Dürfte er

sich einmal wenden (wäre das Zurückschaun

nicht die Zersetzung dieses ganzen Werkes,

das erst vollbracht wird), müsste er sie sehen,

die beiden Leisen, die ihm schweigend nachgehn:

 

Den Gott des Ganges und der weiten Botschaft,

die Reisehaube über hellen Augen,

den schlanken Stab hertragend vor dem Leibe

und flügelschlagend an den Fußgelenken;

und seiner linken Hand gegeben: sie.

 

Die So-geliebte, dass aus einer Leier

mehr Klage kam als je aus Klagefrauen;

dass eine Welt aus Klage ward, in der

alles noch einmal da war: Wald und Tal

und Weg und Ortschaft, Feld und Fluss und Tier;

und dass um diese Klage-Welt, ganz so

wie um die andre Erde, eine Sonne

und ein gestirnter stiller Himmel ging,

ein Klage-Himmel mit entstellten Sternen - :

Diese So-geliebte.

 

Sie aber ging an jenes Gottes Hand,

den Schrittbeschränkt von langen Leichenbändern,

unsicher, sanft und ohne Ungeduld.

Sie war in sich, wie Eine hoher Hoffnung,

und dachte nicht des Mannes, der voranging,

und nicht des Weges, der ins Leben aufstieg.

Sie war in sich. Und ihr Gestorbensein

erfüllte sie wie Fülle.

Wie eine Frucht von Süßigkeit und Dunkel,

so war sie voll von ihrem großen Tode,

der also neu war, dass sie nichts begriff.

 

Sie war in einem neuen Mädchentum

und unberührbar; ihr Geschlecht war zu

wie eine junge Blume gegen Abend,

und ihre Hände waren der Vermählung

so sehr entwöhnt, dass selbst des leichten Gottes

unendlich leise, leitende Berührung

sie kränkte wie zu sehr Vertraulichkeit.

 

Sie war schon nicht mehr diese blonde Frau,

die in des Dichters Liedern manchmal anklang,

nicht mehr des breiten Bettes Duft und Eiland

und jenes Mannes Eigentum nicht mehr.

 

Sie war schon aufgelöst wie langes Haar

und hingegeben wie gefallner Regen

und ausgeteilt wie hundertfacher Vorrat.

 

Sie war schon Wurzel.

Und als plötzlich jäh

der Gott sie anhielt und mit Schmerz im Ausruf

die Worte sprach: Er hat sich umgewendet -,

begriff sie nichts und sagte leise: Wer?

 

Fern aber, dunkel vor dem klaren Ausgang,

stand irgend jemand, dessen Angesicht

nicht zu erkennen war. Er stand und sah,

wie auf dem Streifen eines Wiesenpfades

mit trauervollem Blick der Gott der Botschaft

sich schweigend wandte, der Gestalt zu folgen,

die schon zurückging dieses selben Weges,

den Schritt beschränkt von langen Leichenbändern,

unsicher, sanft und ohne Ungeduld.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://rainer-maria-rilke.de

Orpheusz, Eurüdiké, Hermész (Magyar)

A lelkek furcsa bányamélye volt az.

Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc,

sötétjét áterezték. Gyökerek közt

fakadt a vér, s rohant az emberekhez:

a lenti éjben izzott, mint a porfir.

Más nem piroslott.

 

Sziklák meredtek,

testetlen fák. A semmiben hidak feszültek,

s ott volt a roppant, hályog-tükrű tó,

medrére víze úgy nehezkedett,

mint nyári rétre esőterhes felhő.

És a szelíd mezők közt felderengett

az Egyetlen-út halottfehér sávja,

akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag.

 

Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton.

 

Elöl a karcsu férfi, bő köpenyben,

némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán.

Rágatlan nyelte lépteit az út,

nagy falatokban. A köpeny-redők közt

csüggött keze, nehéz ökölbe zártan,

feledve már az íves, könnyű lantot,

amely baljához nemrég úgy simult,

mint olajághoz gyönge rózsainda.

S a lelke szinte kétfelé szakadt:

tekintete,mint fürge eb, iramlott

előre, vissza; elloholt megint,

s megállt egy-egy kanyarban tétován,

a hallása még hátraszimatolt:

úgy tetszett, néha vissza-visszatér

a csöndesen mögötte-lépdelőkhöz,

akik követnék felkanyargó útján.

Aztán megint csak lépte kondulása,

meg a köpenye-csapta szél kísérte.

Így szólt magában: jönnek biztosan.

Végül kimondta, s utána a visszhang.

Jönnek mögötte mind a ketten,

halotti csöndben. Hogyha visszanézne

csak egyszer (s ezzel le nem rontaná

művét, melyet még meg nem épített

halandó ember), láthatná is őket.

Két néma árnyék nesztelen követte.

 

A hír s az utak istene az egyik.

Sugárzó szemén úti sisak árnya.

Előretartva vitte karcsu botját,

szárnyakkal repdesett erős bokája.

És balján hallgatag vezette őt.

 

Kit úgy szerettek, hogy érette egy lant

többet sírt minden halottsiratónál,

és panaszból egy világot teremtett,

másik világot, s arra völgyet, erdőt,

utat, mezőt, folyót és állatot,

és e panasz-világ körül, akár

földünk körül, egy másik nap kerengett,

s egy másik néma ég borult fölé -

panasz-égbolt eltorzult csillagokkal.

Ő jött, kit úgy szerettek.

 

Az isten balján szótlanul haladt,

léptét halotti leplek lassitották,

ment tétován, szelid-türelmesen.

Olyan volt, mint az áldott Egy-reménység.

A férfival, ki ott haladt előtte,

nem gondolt; sem a felkanyargó úttal

Már egyedül volt. És halotti volta

csordultig telítette.

Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség,

itatta át a maga nagy halála,

pedig még föl se fogta, olyan új volt.

 

Egy új szűzesség burka védte már;

érinthetetlen volt. Szemérme, mint

a virág gyenge szirma este, csukva,

s keze a más-kéz meleg ölelését

úgy elfeledte, hogy a könnyü isten

szellő-szelkid, kísérő kézfogása

bántotta, mint egy buja mozdulat.

 

Ő már nem az volt, az a szőke nő,

kinek nevét a költő lantja zengte,

ki volt az ágyon illatozó ámbra,

csöndes sziget, azé a férfié.

 

Ő már leomlott, mint a hosszú haj,

átadatott, mint földeknek a zápor,

szétosztatott, int százszoros ajándék.

 

Ő már gyökér volt,

s mikor hirtelen

hátravonta az isten s fájdalommal

kiáltott fel: "Hát mégis visszafordult!",

ő mit sem értve, halkan kérdte: ki?

 

Messze, ahol az út a földre felvisz,

ott állt valaki: elváltozott arcát

senki meg nem ismerte volna. Nézte,

amint az ösvény mezők-szegte sávján

megáll az isten, aztán szomorúan

megfordul, hallgatag követve őt,

ki visszaindult már azon az úton.

Léptét halotti leplek lassították,

ment tétován, szelíd-türelmesen.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://feherilles.blogspot.hu

Kapcsolódó videók


minimap