Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Rilke, Rainer Maria: Mártírnők (Martyrinnen Magyar nyelven)

Rilke, Rainer Maria portréja

Martyrinnen (Német)

Martyrin ist sie. Und als harten Falls

mit einem Ruck

das Beil durch ihre kurze Jugend ging,

da legte sich der feine rote Ring

um ihren Hals, und war der erste Schmuck,

den sie mit einem fremden Lächeln nahm;

aber auch den erträgt sie nur mit Scham.

Und wenn sie schläft, muß ihre junge Schwester

(die, kindisch noch, sich mit der Wunde schmückt

von jenem Stein, der ihr die Stirn erdrückt)

die harten Arme um den Hals ihr halten,

und oft im Traume fleht die andre: Fester, fester.

Und da fällt es dem Kinde manchmal ein,

die Stirne mit dem Bild von jenem Stein

zu bergen in des sanften Nachtgewandes Falten,

das von der Schwester Atmen hell sich hebt,

voll wie ein Segel, das vom Winde lebt.

 

Das ist die Stunde, da sie heilig sind,

die stille Jungfrau und das blasse Kind.

Da sind sie wieder wie vor allem Leide

und schlafen arm und haben keinen Ruhm,

und ihre Seelen sind wie weiße Seide,

und von derselben Sehnsucht beben beide

und fürchten sich vor ihrem Heldentum.

 

Und du kannst meinen: wenn sie aus den Betten

aufstünden bei dem nächsten Morgenlichte

und, mit demselben träumenden Gesichte,

die Gassen kämen in den kleinen Städten, -

es bliebe keiner hinter ihnen staunen,

kein Fenster klirrte an den Häuserreihn,

und nirgends bei den Frauen ging ein Raunen,

und keines von den Kindern würde schrein.

Sie schritten durch die Stille in den Hemden

(die flachen Falten geben keinen Glanz)

so fremd, und dennoch keinem zum Befremden,

so wie zu Festen, aber ohne Kranz.



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de

Mártírnők (Magyar)

Mártír ő. S hogy súlyosan,

sebesen megérkezett

a bárd, s kettévált kurta ifjusága,

a finom piros kör már a nyakára

fonódott: első ékszere, melyet

- idegen mosollyal - elfogadott;

ám ezt is csak röstellve tűri ott.

S ha alszik, hugának kell (aki - gyermek! -

ékeskedik még ama kő okozta

sebével, mely halántékát bezúzta)

kemény karral nyakát ölelnie,

s álmán így esd hozzá: Szorítsd! ne engedd!

S amaz néha úgy érzi, homlokát

rejtené, s a képet, a kő nyomát,

nővére köntösének puha redőibe

mely - lélekzettől! - úgy emelkedik,

mint vitorla, ha szelek éltetik.

 

Ez az óra, mikor egyszerre szentek,

a csöndes szűz, s vele huga, a gyermek.

Itt még alusznak, minden kínon innen,

szegényen, s nem érzik sorsuk dicsét,

fehér selyem terül ki lelkeikben,

ugyanegy vágytól nem nyughat egyik sem,

és félnek, hogy hősnek kell lenni még.

 

S hinnéd: ha fényét ragyogtatva holnap

fölkeltené őket ágyból a reggel,

s ők ugyanilyen álmodó szemekkel

jönnének utcáin kis városoknak -

és ablaktábla sehol nem zörögne,

nem forgolódnának bámész szemek,

és a nők sehol nem súgnának össze,

nem rikoltoznának a gyerekek.

Mennének ők, ingben, csöndön keresztül

(a régi redők fénye hogy fakul!),

idegenül, de lám, pilla se rezdül,

mint ünnepre, de koszorútlanul.



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap