Nietzsche, Friedrich: Csak bolond! Csak költő! (Nur Narr! Nur Dichter! Magyar nyelven)

Bei abgehellter Luft,
wenn schon des Taus Tröstung
zur Erde niederquillt,
unsichtbar, auch ungehört
- denn zartes Schuhwerk trägt
der Tröster Tau gleich allen Trostmilden -
gedenkst du da, gedenkst du, heißes Herz,
wie einst du durstetest,
nach himmlischen Tränen und Taugeträufel
versengt und müde durstetest,
dieweil auf gelben Graspfaden
boshaft abendliche Sonnenblicke
durch schwarze Bäume um dich liefen,
blendende Sonnen-Glutblicke, schadenfrohe.

"Der Wahrheit Freier - du?" so höhnten sie -
"Nein! nur ein Dichter!
ein Tier, ein listiges, raubendes, schleichendes,
das lügen muss,
das wissentlich, willentlich lügen muss,
nach Beute lüstern,
bunt verlarvt,
sich selbst zur Larve,
sich selbst zur Beute,
das - der Wahrheit Freier?...

Nur Narr! nur Dichter!
Nur Buntes redend,
aus Narrenlarven bunt herausredend,
herumsteigend auf lügnerischen Wortbrücken,
auf Lügen-Regenbogen
zwischen falschen Himmeln
herumschweifend, herumschleichend -
nur Narr! nur Dichter!...

Das - der Wahrheit Freier?...
Nicht still, starr, glatt, kalt,
zum Bilde worden,
zur Gottes-Säule,
nicht aufgestellt vor Tempeln,
eines Gottes Türwart:
nein! feindselig solchen Tugend-Standbildern,
in jeder Wildnis heimischer als in Tempeln,
voll Katzen-Mutwillens
durch jedes Fenster springend
husch! in jeden Zufall,
jedem Urwalde zuschnüffelnd,
dass du in Urwäldern
unter buntzottigen Raubtieren
sündlich gesund und schön und bunt liefest,
mit lüsternen Lefzen,
selig-höhnisch, selig-höllisch, selig-blutgierig,
raubend, schleichend, lügend liefest...

Oder dem Adler gleich, der lange,
lange starr in Abgründe blickt,
in seine Abgründe...
- o wie sie sich hier hinab,
hinunter, hinein,
in immer tiefere Tiefen ringeln! -

Dann,
plötzlich,
geraden Flugs,
gezückten Zugs
auf Lämmer stoßen,
jach hinab, heißhungrig,
nach Lämmern lüstern,
gram allen Lamms-Seelen,
grimmig gram allem, was blickt
tugendhaft, schafmäßig, krauswollig,
dumm, mit Lammsmilch-Wohlwollen...

Also
adlerhaft, pantherhaft
sind des Dichters Sehnsüchte,
sind deine Sehnsüchte unter tausend Larven,
du Narr! du Dichter!...
Der du den Menschen schautest
so Gott als Schaf -,
den Gott zerreißen im Menschen
wie das Schaf im Menschen
und zerreißend lachen -

das, das ist deine Seligkeit,
eines Panthers und Adlers Seligkeit,
eines Dichters und Narren Seligkeit!"...

Bei abgehellter Luft,
wenn schon des Monds Sichel
grün zwischen Purpurröten
und neidisch hinschleicht,
- dem Tage feind,
mit jedem Schritte heimlich
an Rosen-Hängematten
hinsichelnd, bis sie sinken,
nachtabwärts blass hinabsinken:

so sank ich selber einstmals
aus meinem Wahrheits-Wahnsinne,
aus meinen Tages-Sehnsüchten,
des Tages müde, krank vom Lichte,
- sank abwärts, abendwärts, schattenwärts,
von einer Wahrheit
verbrannt und durstig
- gedenkst du noch, gedenkst du, heißes Herz,
wie da du durstetest? -
dass ich verbannt sei
von aller Wahrheit!
Nur Narr! Nur Dichter!...

Ha már a levegő
letisztult s a harmat
vigasza földre hull,
észrevétlenül, csendesen
- könnyű cipőt visel
vigasztalónk, a harmat, mint minden vigasz -
emlékezel akkor, forró szivem,
égi könnyek után;
szitáló harmatra mint szomjuhoztál,
égve s fáradtan szomjuhoztál,
míg elsárgult fűösvényen
fekete fák között a nap esti
kaján szeme reád vetette,
vakító, izzó, kárörvendő napszemét.

"Az igazság lovagja, te? - gúnyolt -
nem! csupán költő!
állat, ravasz, ragadozó, lopakodó,
mely hazudik,
amelynek tudva, akarva hazudni kell,
zsákmányéhesen,
cifrán álcázva,
önmagának is álarc,
önmagának is zsákmány,
ez - az igazság lovagja?...

Csak bolond! Csak költő!
csak cifrán beszél,
bolond álarcból szól cifra szava,
hazug szóhidakon járkál ide-oda,
hazugság-szivárványon
hamis egek közt
kóborol ólálkodva -
csak bolond! csak költő!...

Ez - az igazság lovagja?...
Nem halk, feszes, sima, hideg,
nem képpé vált,
nem isten oszlopa,
mely templomok előtt áll,
nem isten kapuőre:
nem! ily erény-szobroknak ellensége,
bármily vadon inkább otthona, mint a templom,
macska-ravaszsággal
minden ablakon beugrik
huss! minden csapdába,
minden őserdőbe beleszimatol,
hogy őserdőkben
tarkabundás ragadozók közt
bűnös-egészségesen, tarkán, szépségesen,
kéjvágyó pofával,
boldog-gúnyosan, boldog-pokolin, boldog-vérszomjasan,
rabolva, surranva, hazudva fuss...

Vagy mint sas, olyan, mely sokáig
kémlel mereven a mélybe,
saját mélyeibe...
- ó hogyan gyűrűznek
lefelé, befelé,
mindig mélyebb mélybe! -
Majd
egyszerre
nyíl a röpte,
már süvöltve
bárányokra csap,
meredeken, éhesen,
bárányokra vágyva,
haraggal minden bárány-lélek ellen,
haraggal, bosszuval minden ellen,
mi erényes, bárányszerű, gyapjasan
ostoba, báránytej-jóhiszemű...
Ekként
sashoz, tigrishez hasonlók
a költők vágyai,
a te vágyaid, ezer álarc alatt is,
te bolond! te költő!...

Te, ki láttad az embert
mint istent s mint bárányt -,
hogy széttépd az istent az emberben,
széttépd a bárányt az emberben,
s míg széttéped, nevess -

Ez, ez a te üdvösséged,
a tigris és a sas üdvössége,
a költő s a bolond üdvössége!"...

Ha már a levegő
letisztult s a holdsarló
bíborpárák közt zölden
s irígyen odasetteng
- a nappal ellensége,
minden lépéssel titkon
rózsa-függőkertekbe
sarlóz, míg mind lehullnak,
fakón, lehullnak az éjbe:

így hulltam rég le én is
igazság-őrületből
és napi vágyaimból,
a nappaltól fáradtan s fénytől
betegen - mélybe, éjbe, árnyba hulltam,
egy igazságban
elégve s szomjuhozva:
- emlékszel, emlékszel még forró szivem,
mint szomjuhoztál akkor? -
Hogy minden igazság
számüzöttje legyek!
Csak bolond! Csak költő!...