Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Günther, Johann Christian: Búcsu (Abschiedsaria Magyar nyelven)

Günther, Johann Christian portréja
Hajnal Gábor portréja

Vissza a fordító lapjára

Abschiedsaria (Német)

Schweig du doch nur, du Hälfte meiner Brust;

Denn was du weinst, ist Blut aus meinem Herzen.

Ich taumle so und hab an nichts mehr Lust

Als an der Angst und den getreuen Schmerzen,

Womit der Stern, der unsre Liebe trennt,

Die Augen brennt.

 

Die Zärtlichkeit der innerlichen Qual

Erlaubt mir kaum, ein ganzes Wort zu machen.

Was dem geschieht, um welchen Keil und Strahl

Bei heißer Luft in weitem Felde krachen,

Geschieht auch mir durch dieses Donnerwort:

Nun muß ich fort.

 

Ach harter Schluß, der unsre Musen zwingt,

Des Fleißes Ruhm in fremder Luft zu gründen,

Und der auch mich mit Furcht und Angst umringt!

Welch Pflaster kann den tiefen Riß verbinden,

Den tiefen Riß, der mich und dich zuletzt

In Kummer setzt?

 

Der Abschiedskuß verschließt mein Paradies,

Aus welchem mich Zeit und Verhängnis treiben;

So viel bisher dein Antlitz Sonnen wies,

So mancher Blitz wird jetzt mein Schrecken bleiben.

Der Zweifel wacht und spricht von deiner Treu:

Sie ist vorbei.

 

Verzeih mir doch den Argwohn gegen dich;

Wer brünstig liebt, dem macht die Furcht stets bange.

Der Menschen Herz verändert wunderlich;

Wer weiß, wie bald mein Geist die Post empfange,

Daß die, so mich in Gegenwart geküßt,

Entfernt vergißt.

 

Gedenk einmal, wie schön wir vor gelebt

Und wie geheim wir unsre Lust genossen.

Da hat kein Neid der Reizung widerstrebt,

Womit du mich an Hals und Brust geschlossen,

Da sah uns auch bei selbsterwünschter Ruh'

Kein Wächter zu.

 

Genug! Ich muß; die Marterglocke schlägt.

Hier liegt mein Herz, da nimm es aus dem Munde

Und heb es auf, die Früchte, so es trägt,

Sind Ruh' und Trost bei mancher bösen Stunde,

Und lies, sooft dein Gram die Leute flieht,

Mein Abschiedslied.

 

Wohin ich geh, begleitet mich dein Bild,

Kein fremder Zug wird mir den Schatz entreißen;

Es macht mich treu und ist ein Hoffnungsschild,

Wenn Neid und Not Verfolgungssteine schmeißen,

Bis daß die Hand, die uns hier Dornen flicht,

Die Myrten bricht.

 

Erinnre dich zum öftern meiner Huld

Und nähre sie mit süßem Angedenken!

Du wirst betrübt, dies ist des Abschieds Schuld,

So muß ich dich zum ersten Male kränken,

Und fordert mich der erste Gang von hier,

So sterb ich dir.

 

Ich sterbe dir, und soll ein fremder Sand

Den oft durch dich ergötzten Leib bedecken,

So gönne mir das letzte Liebespfand

Und laß ein Kreuz mit dieser Grabschrift stecken:

Wo ist ein Mensch, der treulich lieben kann?

Hier liegt der Mann.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de

Búcsu (Magyar)

Semmit se szólj, te lelkemnek fele,

mert könnyed vér, szivemből hull csorogva;

kedvemet már nem lelem semmibe,

hű bánatban csak támolygok szorongva,

s a csillag, mely szerelmünk tépi szét,

szememben ég.

 

A gyöngédség, mely átjárja a kínt,

nem engedi, hogy most nyiltan beszéljek.

Mint amikor villám vagy ék süvít

köröttünk s izzanak a messzi rétek,

egy hang most bennem úgy mennydörgi el:

már menni kell.

 

Ó zord döntés! Múzsánkat idegen

földre űzi: babérját ott szerezze,

és szorongást áraszt el lelkemen!

Hol találok flastromot mély sebemre,

mély sebemre, mely engem s téged is

bánatba visz?

 

A búcsucsók lezárja Édenem,

melyből idő és végzetem kikerget;

míg eddig nap volt szép arcod nekem,

csak félelmem villámlik majd felettem.

S a kétely szól majd: hű volt, úgy lehet,

de vége lett.

 

Hogy gyanakvás tör reám, megbocsáss;

ki mélyen szeret, féltés gyötri egyre.

Oly furcsa a szív, csupa változás;

ki tudja, mily hamar jut majd kezembe

a levél, hogy ki most csókol, szeret,

elfeledett.

 

Gondolj reá, mily szép volt életünk

és gyönyörünk, mit élveztünk titokban;

mikor még az irigység nem szegült

szembe, ha te vággyal csüggtél karomban,

mikor reánk, ha lelkünk lepihent

őr nem figyelt.

 

Megyek! A csengettyű kínpadra von!

Vedd szivemet, mit feléd nyujt az ajkam

s jól őrizd meg; vigasz és nyugalom

gyümölcseit termi majd bánatodban.

S olvasd el, ha búd űz magányba majd,

e búcsudalt.

 

Bárhova megyek, képed elkisér,

idegen arc kincsem el nem ragadja;

hűségen s reményen képed a vért,

ha megkövez irígység baja-gondja,

mig a kézben, mely tövist font nekünk,

mirtuszt lelünk.

 

Hódolatom idézd, az ad vigaszt,

ha táplálod édes emlékezéssel!

Ha bánatos vagy, búcsunk bűne az,

először kell megszomorítni téged,

először kell válnunk, s olyan vagyok,

mint ki halott.

 

S ha meghalok érted s ha idegen

por borul rám, ki veled élt gyönyörben,

szived végső zálogát add nekem,

e szavakat írd fejfámra fölöttem:

Van-e kiben él a hű szerelem?

Itt lenn pihen.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaH. G.

minimap