Dehmel, Richard: Hegyi zsoltár (Bergpsalm Magyar nyelven)
Bergpsalm (Német)Der Sturm hat seine Schlangen losgelassen. In langen Windungen zischt Gras und Rohr und keucht der See ans Land; die silberblassen zerwühlten Weiden seufzen laut empor. Empor, empor! Dort, wo die Kiefern sausen, auf kahler Höhe will ich einsam stehn und meine ferne Heimat dämmern sehn und hören, was die dunkeln Wolken brausen.
Ihr grauen Pilger über mir: wohin?! O könnt ich mit euch, ziellos, ohne Stocken, dies dumpfe Sehnen ohne Maß und Sinn ausschütten in den Sturm wie Nebelflocken! O meine Heimat! Silbern grüßt der Fluß und glänzt zum Himmel aus dem Blau der Bäume, und aus dem Zauberwald der Kinderträume winkt klar der Mutter Blick und Kuß.
Was weinst du, Sturm? - Hinab, Erinnerungen! dort pulst im Dunst der Weltstadt zitternd Herz! Es grollt ein Aufschrei von Millionen Zungen nach Glück und Frieden: Wurm, was will dein Schmerz! Nicht sickert einsam mehr von Brust zu Brüsten wie einst die Sehnsucht, nur als stiller Quell; heut stöhnt ein Volk nach Klarheit, wild und gell, und Du schwelgst noch in Wehmutslüsten?
Siehst du den Qualm mit dicken Fäusten dröhn dort überm Wald der Schlote und der Essen? Auf deine Reinheitsträume fällt der Hohn der Arbeit! fühl's: sie ringt, von Schmutz zerfressen! Du hast mit deiner Sehnsucht bloß gebuhlt, in trüber Glut dich selber nur genossen; schütte die Kraft aus, die dir zugeflossen, und du wirst frei vom Druck der Schuld!
Und blutig glüht es um die zackigen Türme, ein Dornenkranz umflammt die Stirn der Stadt, ein goldner Fächer scheucht die Wolkenstürme, hernieder strahlt ein Sonnenpalmenblatt. O Herz der Weltstadt, du Millionenstimme, die gell nach Brot vor Seelenhunger schreit: still quillt's wie Heilandsblut durch diese Zeit, die Liebe quillt aus deinem Grimme!
Den Kelch des Schweißes seh ich geistverklärt, das Kreuz der Mühsal blütenlaubumflattert! Was lachst du, Sturm?! - Im Rohr der Nebel gärt, die Kiefer knarrt und ächzt, mein Mantel knattert: Empor aus deinem Rausch! Mitleid, glüh ab! Laß dir die Kraft nicht von Gefühlen beugen! Hinab! laß deine Sehnsucht Taten zeugen! Empor, Gehirn! Hinab, Herz! Auf! hinab!
|
Hegyi zsoltár (Magyar)Elszabadúltak a vihar kígyói. Nagy hullámokban sír a fű, a nád és nyög partra a tó; hallom zokogni a sápadtezüst füzesek dalát. Föl, oda! Ott zúgnak a fenyveserdők, hadd álljak a bérc kopár magasán: lássam, hogy dereng távoli hazám, halljam, hogy zúgnak a fekete felhők.
Hová ott fent, ti szürke vándorok? Bár repülhetnék, mint ti, kavarogva, hogy e vad vágyat, tompa bánatot beleöntsem, mint ködöt, a viharba! Óh hazám! A folyó ezüstje mint üdvözlet ragyog a kék messzeségből s a gyermekálmok varázserdejéből anyám szeme és csókja int.
Mit sírsz, vihar? – El innen, könnyes emlék! A világváros szíve lüktet ott! Milliók kérnek nyugalmat, szerencsét Mit akar itt, féreg, a te kínod? A vágy ma már nem társtalan menekszik szívtől szívhez, mint csöndes kis patak; egy nép keresi most az igazat s neked a kínok kéje tetszik?
Látod, kohók s kürtők fölé kinyúlva hogy nőnek a füst vastag öklei? Tiszta álmodra csak nevet a munka! érezd: ő küzd, míg a mocsok eszi! A vágy teveled csak szajhálkodott, bús tűzben csak magad gyönyöre voltál: öntsd ki erődet, mellyel gazdagodtál, s megszűnik a bűntudatod!
S íme, a város homloka felett rőt töviskoszorú gyúl, az alkonyat, aranylegyező űzi el a felhőt s mint pálmalevél ragyog rád a nap. Óh világváros szíve, millió hang, kenyérért lelked éhsége kiált: új Megváltó-vér önti el a mát, dühöd is szeretetet óhajt!
A verejték kelyhe átszellemül, virágba szökken a robot keresztje! Nevetsz, vihar? — Köd zúg a nád körül, nyög a fenyő, szél kap a köpenyembe: Ki mámorodból! Részvét, hűlj ki! Már ne tűrd, hogy érzés rontsa szent erődet! Szállj le! Vágyadat kövessék a tettek! Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl, le! Szállj!
|