Morgenstern, Christian: A Nyugati Partok (Die Westküsten Magyar nyelven)

Die Westküsten traten eines Tages zusammen
und erklärten, sie seien keine Westküsten,
weder Ostküsten noch Westküsten –
»daß sie nicht wüßten!«

Sie wollten wieder ihre Freiheit haben
und für immer das Joch des Namens abschütteln,
womit eine Horde von Menschenbütteln
sich angemaßt habe, sie zu begaben.

Doch wie sich befreien, wie sich erretten
aus diesen widerwärtigen Ketten?
Ihr Westküsten, fing eine an zu spotten,
gedenkt ihr den Menschen etwan auszurotten?

Und wenn schon! rief eine andre schrill.
Wenn ich seine Magd nicht mehr heißen will? –
Dann blieben aber immer noch die Atlanten –
meinte eine von den asiatischen Tanten.

Schließlich, wie immer in solchen Fällen,
tat man eine Resolution aufstellen.
Fünfhundert Tintenfische wurden aufgetrieben,
und mit ihnen wurde folgendes geschrieben:

Wir Westküsten erklären hiermit einstimmig,
daß es uns nicht gibt, und zeichnen hochachtungsvoll:
Die vereinigten Westküsten der Erde. –
Und nun wollte man, daß dies verbreitet werde.

Sie riefen den Walfisch, doch er tat's nicht achten;
sie riefen die Möwen, doch die Möwen lachten;
sie riefen die Wolke, doch die Wolke vernahm nicht;
sie riefen ich weiß nicht was, doch ich weiß nicht was kam                                                         nicht.

Ja, wieso denn, wieso? schrie die Küste von Ecuador:
Wärst du etwa kein Walfisch, du grober Tor?
Sehr richtig, sagte der Walfisch mit vollkommener Ruh:
Dein Denken, liebe Küste, dein Denken macht mich erst                                                          dazu.

Da war's den Küsten, als säh'n sie sich im Spiegel;
ganz seltsam erschien ihnen plötzlich ihr Gewiegel.
Still schwammen sie heim, eine jede nach ihrem Land.
Und die Resolution, die blieb unversandt.

Egy szép nap a Nyugati Partok összegyűltek
s kihirdették, hogy ők nem nyugati partok,
nem nyugatiak sem keleti martok –
»tőlünk mit akartok?!«

Ők szabadok akartak lenni főleg,
az elnevezések gúzsait lerázva,
melyekkel jogtalanul ruházta
fel egy emberi horda őket.

De, szólt egy, hogyan is lehetne leráznod
egy ily iszonyú nyelvészeti láncot?
Talán vicceltek, jó Nyugati Partok?
Az embertől valamit elvenni akartok?

Miért ne? – mondja visítva a másik,
Szolgálatába fogam belevásik.
Ottvannak az Atlaszok is mind néki,
vélte az egyik ázsiai néni.

Végül fel lett állítva egy elvi osztag,
és nagynehezen határozatot hoztak.
Fel lett használva ötszáz tintahal erre,
s leírva állt a határozat meg az elve:

Mi, Nyugati Partok egyességre léptünk,
hogy nekünk nincsen semmiféle létünk.
Aláírás: Az Egyesült Nyugati partok egésze. –
És most e kiáltványt is terjeszteni kéne.

Hívták a bálnát – az kinevette őket.
Hívták a sirályokat, de azok szintúgy röhögtek.
Hívták, hívták, de hiába, a felhőt.
Hívták a Mittudoménkit, de a Mittudoménkü sem jott.

Hogyhogy? Zúgott Ecuádor partja, a jó.
Hát nem vagy-e bálna, te durva tahó?
Helyes a bőgés, mondta a báln', a ravasz:
a te suta sütnivalódtól vagyok az.

Akkor a partok mintha néztek volna tükörbe,
s látnák, mindüknek a képe de furcsa, de görbe.
Mindük csendben hazaúszott, hátra egy se maradt,
s elküldetlen maradt a Határozat.