Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Benn, Gottfried: Epilógus, 1949 (Epilog 1949 Magyar nyelven)

Benn, Gottfried portréja
Kálnoky László portréja

Vissza a fordító lapjára

Epilog 1949 (Német)

I

Die trunkenen Fluten fallen -

die Stunde des sterbenden Blau

und der erblaßten Korallen

um die Insel Palau

 

Die trunkenen Fluten enden

als Fremdes, nicht dein, nicht mein

sie lassen dir nichts in den Händen

als der Bilder schweigendes Sein

 

Die Fluten, die Flammen die Fragen -

und dann auf Asche sehn:

Leben ist Brückenschlagen

über Ströme, die vergehn

 

II

Ein breiter Graben aus Schweigen,

eine hohe Mauer aus Nacht

zieht um die Stuben, die Steigen

wo du gewohnt, gewacht.

 

In Vor- und Nachgefühlen

hält noch die Strophe sich:

"auf welchen schwarzen Stühlen

woben die Parzen dich,

 

aus wo gefüllten Krügen

entströmst du und verrinst

auf den verzehrten Zügen

ein altes Traumgespinst."

 

Bis sich die Reime schließen,

die sich der Vers erfand,

und Stein und Graben fließen

in das weite, graue Land

 

III

Ein Grab am Fjord, ein Kreuz am goldenen Tore,

ein Stein im Wald und zwei an einem See -:

ein ganzes Lied, ein Ruf im Chore:

"Die Himmel wechseln ihre Sterne - geh!"

 

Das du dir trugst, dies Bild, halb Wahn halb Wende,

das trägt sich selbst, du mußt nicht bange sein

und Schmetterlinge, März bis Sommerende,

das wird noch lange sein.

 

Und sinkt der letzte Falter in die Tiefe,

die letzte Neige und das letzte Weh,

bleibt doch er große Chor, der weiterriefe:

die Himmel wechseln ihre Sterne - geh.

 

IV

Es ist ein Garten, den ich manschmal sehe

östlich der Oder, wo die Ebenen weit,

ein Graben, ein Brücke, und ich stehe

an Fleiderbüschen, blau und rauschbereit.

 

Es ist ein Knabe, dem ich manchmal trauere,

der sich am See in Schilf und Wogen ließ,

noch strömte nicht der Fluß, vor dem ich schauere,

der erst wie Glück und dann Vergessen hieß.

 

Es ist ein Spruch, dem oftmals ich gesonnen,

der alles sagt, da er dir nichts verheißt -

ich habe ihn auch in dies Buch versponnen,

er stand auf einem Grab: >tu sais< - du weißt.

 

V

Die vielen Dinge, die du tief versiegelt

durch deine Tage trägst in dir allein,

die du auch im Gespräche nie entriegelt,

in keinen Brief und Blick sie ließest ein,

 

die schweigenden, die guten und die bösen,

die so erlittenen, darin du gehst,

die kannst du erst in jener Sphäre lösen,

in der du stirbst und endend auferstehst.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mysnip.de

Epilógus, 1949 (Magyar)

I

Részeg hullámok apadnak,

haldoklik az égen a fény,

s a korallok sápatagabbak

ilyenkor Palau szigetén.

 

Részeg habok ismeretlen

vége nem enyém, se tied,

nem hagynak mást a kezedben,

csak szótlan képeiket.

 

Habok, lángok, miértek —

s hamu, más semmi sem:

„Csak hídverés az élet

az elfutó vízen."

 

II

Mély árok hallgatásból

s az éj magas fala

övez lépcsőt, szobát, hol

virrasztva éltél valaha.

 

Megállnak e sorok tán

sejtés visszhangjaként:

„Milyen fekete rokkán

szőttek téged, szegényt,

 

miféle telt pohárból

csapsz ki, hogy odakinn,

mint álomkép tovább folyj

egy nyűtt arc árkain?"

 

Míg rímhez rímet egyszer

a vers többé nem ölt,

s követ meg árkot elnyel

a messzi, szürke föld.

 

III

Aranykapu keresztje, sír a fjordnál,

egy kő az erdőn, kettő tó felett -:

ének, mit egy kórus dalol már:

„A csillagok változnak - ég veled!"

 

Tiéd e kép, félig ábránd, de félig

fordulópont, aggódnod nem szabad,

pillangók s március ősz elejéig,

sokáig így marad.

 

S ha minden lepkét elnyelnek a mélyek,

minden alkonyt s minden keservedet,

a nagy kórus marad, és zeng az ének:

A csillagok változnak - ég veled.

 

IV

Van egy kert, mit néha látok, keletre

az Oderától, hol síkság terül,

egy árok, egy hid, s állok szédelegve

orgonák közt, mint ki megrészegül.

 

Van egy fiú, kiért gyakran kesergek,

ki nádak s hullámok ködébe vész,

nem folyt még a félelmes ár, amelynek

neve Boldogság volt, s lett Feledés.

 

Van egy szó, mely mindent megmond, de mit sem

igér, e szón fejem gyakran töröm —

könyvembe is hát beleszőttem itten,

"Tu sais" — tudod: ez állt egy sírkövön.

 

V

A számtalan, pecsét alatti dolgot,

melyet hurcolsz magaddal mindenütt,

miknek titkát el senkinek se mondod,

s levélben, pillantásban nincs helyük,

 

a jókat és a rosszakat, a néma

ajkúakat, a megszenvedteket

nem oldja tőled el, csak az a szféra,

melyben meghalsz, hogy élj új életet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap