Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Benn, Gottfried: Epilógus 1949 (Epilog 1949 Magyar nyelven)

Benn, Gottfried portréja
Hajnal Gábor portréja

Vissza a fordító lapjára

Epilog 1949 (Német)

I

Die trunkenen Fluten fallen -

die Stunde des sterbenden Blau

und der erblaßten Korallen

um die Insel Palau

 

Die trunkenen Fluten enden

als Fremdes, nicht dein, nicht mein

sie lassen dir nichts in den Händen

als der Bilder schweigendes Sein

 

Die Fluten, die Flammen die Fragen -

und dann auf Asche sehn:

Leben ist Brückenschlagen

über Ströme, die vergehn

 

II

Ein breiter Graben aus Schweigen,

eine hohe Mauer aus Nacht

zieht um die Stuben, die Steigen

wo du gewohnt, gewacht.

 

In Vor- und Nachgefühlen

hält noch die Strophe sich:

"auf welchen schwarzen Stühlen

woben die Parzen dich,

 

aus wo gefüllten Krügen

entströmst du und verrinst

auf den verzehrten Zügen

ein altes Traumgespinst."

 

Bis sich die Reime schließen,

die sich der Vers erfand,

und Stein und Graben fließen

in das weite, graue Land

 

III

Ein Grab am Fjord, ein Kreuz am goldenen Tore,

ein Stein im Wald und zwei an einem See -:

ein ganzes Lied, ein Ruf im Chore:

"Die Himmel wechseln ihre Sterne - geh!"

 

Das du dir trugst, dies Bild, halb Wahn halb Wende,

das trägt sich selbst, du mußt nicht bange sein

und Schmetterlinge, März bis Sommerende,

das wird noch lange sein.

 

Und sinkt der letzte Falter in die Tiefe,

die letzte Neige und das letzte Weh,

bleibt doch er große Chor, der weiterriefe:

die Himmel wechseln ihre Sterne - geh.

 

IV

Es ist ein Garten, den ich manschmal sehe

östlich der Oder, wo die Ebenen weit,

ein Graben, ein Brücke, und ich stehe

an Fleiderbüschen, blau und rauschbereit.

 

Es ist ein Knabe, dem ich manchmal trauere,

der sich am See in Schilf und Wogen ließ,

noch strömte nicht der Fluß, vor dem ich schauere,

der erst wie Glück und dann Vergessen hieß.

 

Es ist ein Spruch, dem oftmals ich gesonnen,

der alles sagt, da er dir nichts verheißt -

ich habe ihn auch in dies Buch versponnen,

er stand auf einem Grab: >tu sais< - du weißt.

 

V

Die vielen Dinge, die du tief versiegelt

durch deine Tage trägst in dir allein,

die du auch im Gespräche nie entriegelt,

in keinen Brief und Blick sie ließest ein,

 

die schweigenden, die guten und die bösen,

die so erlittenen, darin du gehst,

die kannst du erst in jener Sphäre lösen,

in der du stirbst und endend auferstehst.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mysnip.de

Epilógus 1949 (Magyar)

I          

Mámoros vizek morajlók –

a haldoklás kék ideje  

s az elsápadó korallok

közt áll Palau szigete.  

 

Mámoros vizek elülnek,          

mind idegen, nem miénk,

kezedben semmivé hülnek,

csak képek hallgatnak felénk.  

 

Hullámok, lángok és miértek –

s már csupán hamura látsz:

„Csak hídverés az élet 

elfutó folyamon át."     

 

II

Széles árok némaságból,

éjből a fal magasra nőtt,

hol laktál s elkerül álmod:

szobád, lépcsőd körött.          

 

Elő- és utóérzés          

a strófát tartja még:     

„Mily sötét szövőszékén          

font Párkád, hogy ilyen légy,   

 

ki töltött korsajába      

s öntött ki egykoron?

csak régi álmok árnya

elgyötört arcodon."     

 

Mig zárulnak a rímek,

mit megtalált a vers

és kő és sírok tűnnek

s mind szürke honba vesz.

 

III

Egy sir a fjordon, kereszt aranykapu rácsán,

erdőn egy kő, tónál kettő mered -:

egy teljes dal, egy kórus, egy kiáltás:

„Csillagait az ég váltja - eredj!"

 

A kép, mit látsz - e változás, e téboly -

él nélküled is, minek félni hát,

a lepkék, március, a nyári égbolt

még megmarad soká.

 

És ha a lepke végső zuhanása,

végső alkony és végső kin remeg,

a kórus akkor is tovább kiáltja:

„Csillagait az ég váltja - eredj!"

 

IV

Egy kertet, keletre az Oderától,

elnézek olykor, ott hol a lapály

kitárul, árok, hid, mellette állok

s a kék orgona csupa susogás.

 

Egy fiut siratok én olykor, elment

a tó vizén, nád között messze rég,

még nem a félelmes folyón, mit úgy neveznek

előbb: boldogság, - aztán: feledés

 

Egy mondást, melyen gyakran eltünődöm,

mely semmit sem igér s mindent kimond,

beleszőttem s végigkísér e könyvön,

egy síron láttam én: „Tu sais" — tudod.           

 

V        

A dolgokat, miket rejtesz pecséttel

s napjaidon át hordasz egyedül,

miket sohase bontasz ki beszéddel,

levélbe s tekintetbe sem kerül, 

 

a jóságosak, gonoszak s a némák,

melyekért szenvedtél s töprengve jársz:

nem oldja fel más, csupán ama szférák,

hol meghalsz s majd jön a feltámadás.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap