Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Benn, Gottfried: Kék óra (Blaue Stunde Magyar nyelven)

Benn, Gottfried portréja
Nemes Nagy Ágnes portréja

Vissza a fordító lapjára

Blaue Stunde (Német)

I

Ich trete in die dunkelblaue Stunde -

da ist der Flur, die Kette schließt sich zu

und nun im Raum ein Rot auf einem Munde

und eine Schale später Rosen – Du!

 

Wir wissen beide, jene Worte,

die jeder oft zu anderen sprach und trug,

sind zwischen uns wie nichts und fehl am Orte:

dies ist das Ganze und der letzte Zug.

 

Das Schweigende ist so weit fortgeschritten

und füllt den Raum und denkt sich selber zu

die Stunde – nichts gehofft und nichts gelitten –

mit ihrer Schale später Rosen – Du.

 

II

Dein Haupt verfließt, ist weiß und will sich hüten,

indessen sammelt sich auf deinem Mund

die ganze Lust, der Purpur und die Blüten

aus deinem angestammten Ahnengrund.

 

Du bist so weiß, man denkt, du wirst zerfallen

vor lauter Schnee, vor lauter Blütenlos,

totweiße Rosen, Glied für Glied – Korallen

nur auf den Lippen, schwer und wundengroß.

 

Du bist so weich, du gibst von etwas Kunde,

von einem Glück aus Sinken und Gefahr

in einer blauen, dunkelblauen Stunde

und wenn sie ging, weiß keiner, ob sie war.

 

III

Ich frage dich, du bist doch eines andern,

was trägst du mir die späten Rosen zu?

Du sagst, die Träume gehn, die Stunden wandern,

was ist das alles: er und ich und du?

 

«Was sich erhebt, das will auch wieder enden,

was sich erlebt – wer weiß denn das genau,

die Kette schließt, man schweigt in diesen Wänden

und dort die Weite, hoch und dunkelblau.»



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.anthologie.de/007.htm

Kék óra (Magyar)

1.

Sötétkék óra küszöbére léptem -

ez a tornác, zárul a lánc szeme,

s most egy piros szín, most egy száj a térben,

és késő rózsák kőcsészéje - te!

 

A  szó, mi tudjuk mind a ketten,

mit másnak mond és hordoz bárki más,

miköztünk semmi és kiejthetetlen:

ez az Egész s a végső tollvonás.

 

Az, ami hallgat, átjár mindenen már,

véle a tér és véle van tele

az óra - ami nem remél, s mi nem fáj -

s a késő rózsák kőcsészéje - te.

 

2.

Fejed fehér, elomló és vigyázó,

miközben szádon gyűlik a gyönyör,

a teljes bíbor, minden, mi virágzó,

belsőd özönlő földmélyeiből.

 

Olyan fehér vagy, szinte szertemállasz

merő virág-hiány te, hóhideg,

holtszínű rózsa, ízre-íz - koráll csak

az ajkadon, oly súlyos, mint a seb.

 

Olyan lágy vagy, egy boldog hír hordozója,

amely veszélyt és süppedést tanít,

míg tart a kék, míg kéksötét az óra,

s ha megy, nem tudja senki, volt-e itt.

 

3.

Kérdezlek én, hisz máshoz tartozol már,

a késő rózsát mért hordod elém?

Mondod, az álom és az óra elszáll,

mit számít mindez: te, vagy ő, vagy én?

 

"Amit kezdünk, befejeződni vágyik,

amit élünk - ki tudja mért, miképp:

zárul a lánc, nincs más csak némaság itt

és kint a távol, tág és kéksötét."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://jazsoli5.freeblog.hu/archives

Kapcsolódó videók


minimap