Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Klášterský, Antonín : A régi zsidótemetőben (Na starém hřbitově židovském Magyar nyelven)

Klášterský, Antonín  portréja

Na starém hřbitově židovském (Cseh)

Tam venku, za zdí jen, kramářský víří ruch,
ve špíně uliček tam hnízdí hřích a puch,
a bída skrývá se a rozlézá se v Ghetto –
zde vlhká vůně trav a ticho, jakby vkleto.

Ten hřbitov prastarý zde města uprostřed
jak tmavé jezero, o kterém neví svět,
tu jak bys vlnami byl stržen ve svět jiný,
jak kámen, jezera když padne do hlubiny.

Kol spousty náhrobků ti zašlých hledí v líc,
jich písmo vtesané, znak mizí víc a víc,
a kámen na kámen se tlačí tu a tísní,
ten bílý doposud a onen pokryt plísní.

Ten stojí dosavad a druhý povalen,
a jiný za ním již se kácí z řady ven –
pár drobných kamínků naň dala čísi ruka –
ten zvětral, onen, žár jak praží na něj, puká.

A vše to zakrývá a halí moře trav,
nad spoustou kamenů se tyčí bolehlav
a všecky přerůstá... S akátem dolů chýlí
se v divých houštinách a klenutích bez bílý...

Ten kout je zapadlý a pustá mrtvých čtvrť,
však divem přírody v něm život vře, ne smrť,
hle, žena usedla si na trávník tu svěží,
ne oněch mrtvých klid, sen svého děcka střeží.

To není hřbitov již, to divoký je sad,
v nějž jakby kamenů jen divných déšť byl pad’,
kde sluha chrámový, v té opuštěné hluši,
na černých kamenech si bílé prádlo suší.

Nad bílým prachem těch, jimž nejsladčej’ zněl kov,
teď zpívá z jara pták, jenž sletí na hřbitov,
a v záři dubnové, kam pohled tvůj se stočí,
rabínské moudrosti se smějí fijal oči...



FeltöltőEfraim Israel
KiadóELTE Szláv Filológia Tanszék
Az idézet forrásaCseh költők antológiája
Könyvoldal (tól–ig)476
Megjelenés ideje

A régi zsidótemetőben (Magyar)

Ott kint, a fal mögött, száz boltba jár a szél,
utcák szennye, pora csak romlásról beszél,
csak nyomort rejteget a nyirokszagú Gettó,
mint egy elátkozott és rég elfeledett tó.

Benne a temető egy lakatlan sziget,
milyet a külvilág még fel sem fedezett;
kőhullámokból úgy gyűrűzött új világgá,
mintha roppant sziklát a tó tükrébe vágnál.

Rád süppedt sírtáblák néznek köröskörül,
ferde felszín alá halvány betű merül.
Itt kő kövön marad, s egymást nyomja, szorítja.
Amaz fejérlik még, ezt már moha borítja.

Ez a földön hever, az szinte égbe tör,
hátul a harmadik ferdén kifele dől.
Valaki valaha kis kövecskét rakott rá,
évszázadok tették ütötté és kopottá.

Itt mindent elborít és eltakar a fű:
kőtenger felszinén hullámzás, zöldszinű.
Indák, ágak amott, minden összebogozva,
kúszónövény, bogáncs, kóró, akácfa, bodza.

Isten háta mögött lakoznak holtak itt,
s láss csodát! nem halál, itt az élet virít.
A puha pázsiton, lám, üldögél egy asszony,
de nem, hogy holtakat – újszülöttet virasszon!

Ez nem is temető, ez vad és buja kert,
mit, úgy rémlik, kövek bizarr zápora vert.
A templomszolga meg szélére kődarabnak,
hogy napon száradjon, most fehérnemüt aggat.

Ki hajdan énekelt, halott kántor felett
a tavasz kántora, madárka csicsereg.
S bölcs döntéseire valahai rabbiknak
Egyetértőn lila ibolyák bólogatnak.

    

................................

Valaki valaha kis kövecskét rakott rá:  A zsidók, ha kimennek a temetőbe, távozás előtt kavicsot, kövecskét tesznek a meglátogatott sírokra. 



FeltöltőEfraim Israel
KiadóELTE Szláv Filológia Tanszék
Az idézet forrásaCseh költők antológiája
Könyvoldal (tól–ig)477
Megjelenés ideje

minimap