Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Wolker, Jiří: Ballada a fűtő szemeiről (Balada o očích topičových Magyar nyelven)

Wolker, Jiří portréja

Balada o očích topičových (Cseh)

Utichly továrny, utichly ulice,

usnuly hvězdy okolo měsíce

a z města celého v pozdní ty hodiny

nezavřel očí svých jenom dům jediný,

očí svých ohnivých, co do tmy křičí,

že za nimi uprostřed strojů, pák, kotlů a železných tyčí

dělníků deset své svaly železem propletlo,

aby se ruce a oči jim změnily ve světlo.

 

„Antoníne, topiči elektrárenský,

do kotle přilož!“

 

Antonín dnes jak před lety dvaceti pěti

železnou lopatou otvírá pec,

plameny rudé ztad syčí a letí,

ohnivá výheň a mládenec.

Antonín rukama, jež nad oheň ztuhly,

přikládá plnou lopatu uhlí,

a že jenom z člověka světlo se rodí,

tak za uhlím vždycky kus očí svých hodí

a oči ty jasné a modré jak květiny

v praméncích drátů nad městem plují,

v kavárnách, v divadlech, nejraděj nad stolem rodiny

v radostná světla se rozsvěcují.

 

„Soudruzi, dělníci elektrárenští,

divnou ženu vám mám.

Když se jí do očí podívám,

pláče a říká, že člověk jsem prokletý,

že oči mám jiné, než jsem měl před lety.

Když prý šla se mnou k oltáři,

jako dva pecny velké a krásné byly,

teď prý jak v talířku prázdném mi na tváři

po nich jen drobinky dvě zbyly.“

 

Smějí se soudruzi, Antonín s nimi

a uprostřed noci s hvězdami elektrickými

na svoje ženy si vzpomenou na chvíli,

které tak často si dětinsky myslily,

že muž na svět přišel, aby jim patřil.

 

A Antonín zas jak před lety dvaceti pěti,

jen těžší lopatou otvírá pec.

Těžko je ženě vždy porozuměti,

má jinou pravdu a pravdivou přec.

Antonín očí květ v uhlené kusy

přikládá, neví snad o tom, spíš musí,

neboť muž vždycky očima širokýma

se rozjet chce nad zemí a mít ji mezi nima

a jako slunce a měsíc s obou stran

paprsky lásky a úrody vjíždět do jejích bran.

V tu chvíli Antonín, topič mozolnatý,

poznal těch dvacet pět roků u pece, u lopaty,

v nichž oči mu krájel plamenný nůž,

a poznav, že stačí to muži, by zemřel jak muž,

zakřičel nesmírně nad nocí, nad světem vším:

 

„Soudruzi, dělníci elektrárenští,

slepý jsem, — nevidím!“

 

Sběhli se soudruzi,

přestrašení celí,

dvěma nocemi

domů jej odváděli.

Na prahu jedné noci

žena s děckem sténá,

na prahu dlouhé noci

nebesa otevřená.

 

„Antoníne,

muži můj jediný,

proč tak se mi vracíš,

v tyto hodiny?

Proč jsi se miloval

s tou holkou proklatou,

s milenkou železnou,

ohněm a lopatou?

Proč muž tu na světě

vždycky dvě lásky má,

proč jednu zabíjí

a na druhou umírá?“

 

Neslyší slepec, — do tmy se propadá

a tma jej objímá a tma jej opřádá,

raněné srdce už z hrudi mu odchází

hledat si ve světě jinačí obvazy,

však nad černou slepotou veselá lampa visí,

to není veselá lampa, — to jsou oči čísi,

to oči jsou tvoje, jež celému světu se daly,

aby tak nejjasněj viděly a nikdy neumíraly,

to jsi ty, topiči, vyrostlý nad těla zmučených střepy,

který se na sebe díváš, ač sám ležíš slepý.

 

Dělník je smrtelný,

práce je živá,

Antonín umírá,

žárovka zpívá:

 

Ženo má, — ženo má,

neplač!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://cs.wikisource.org

Ballada a fűtő szemeiről (Magyar)

A gyárak állnak, az ucca halott,

a holdudvarban alvó csillagok.

A városra feküdt az éjszaka,

nem éber, csak egy épület maga.

Mint száj kiáltja szét a sok tüzelő ablak,

hogy üvegük mögött a gépek, rudak, rézfoggantyúk,

     katlanok dohognak

s tíz munkás karja vasbafogva jár,

hogy szemük fénye elváltozzék s legyen fénysugár.

 

„Antal, villanytelep fűtője,

tégy a tűzre!”

 

Antal ma is, mint huszonöt éve már,

a katlanajtót vaslapátjával kinyitja,

a láng vörösen felszisszen, kiszáll, -

ime a tüzes kemence s ifja!

Antal két tűznél edzettebb kezén

egy nagy lapáttal tűzbe száll a szén.

S mivel világosság csak emberből fakad,

szemevilágából is belobban egy darab

s a réti virághoz hasonló kék munkásszemek

vasdrót-erekben szerteúsznak a város felett

s a kávéházban, színházakban, családok meleg

otthonán kigyulnak, fénylenek.

 

„Elvtársaim, villanytelep munkásai,

oly különös a feleségem,

ha belenézek a szemébe,

sír, hogy átkozott a férje.

Hogy más a szemem, mint sok éve.

Midőn az oltár elébe

vezettem, nagy volt, friss, kerek kenyér,

üres tányéron két szem morzsa

maradt belőle most, mely mit sem ér.”

 

Az elvtársak kacagnak, Antal velük nevet,

s az éjben, melyet díszít villanycsillag-tömeg,

az asszonyokra gondolnak és elmerengenek,

mert úgy képzelik azok, mint a gyermekek:

a férfi azért jön világra, hogy övék legyen.

 

A katlan újból nyílik; mind súlyosabb a kéz

és mind súlyosabb a lapát, a vas.

A nőt megérteni nehéz,

az ő igazuk más, de az is igaz.

Repül a szén, Antal szeme-virága rajta,

nem tudja tán, kényszer hatalma hajtja,

mert a férfi a két széles, tüzelő szemmel

rugaszkodik a föld felé, melyet közéjök tenne

s nap, hold: szerelem, termés sugarával

övezve hágna a küszöbön által.

És ekkor Antal, a fűtő, ez este,

hol a nagy lángoló kés szemevilágát nyeste,

a katlannál fölfogta huszonöt év nyügét,

s ez, érezte, férfias halálhoz elég -

s a fényes éjszakába ordított egy nagyot:

 

„Villanytelep munkásai, elvtársaim,

nem látok, vak vagyok!”

 

Az elvtársak szaladnak,

csak szörnyednek hiában.

És viszik haza, viszik

a kettős éjszakában.

Az egyik éj küszöbén

az asszony sír, vele gyermek.

A másik éj küszöbén

nyilt ajtaja a mennynek.

 

„Én egyetlen uram,

egyetlen Antalom,

hogy így most hazatérsz,

szokatlan ez nagyon.

Mért is szeretted úgy

a szörnyű vasszüzet,

az átkozott személyt,

a lapátot, tüzet?

Miért is kell a férfinak

a világon két szerető?

Őt öli az egyik,

a másikat meg ő...”

 

A vak nem hallja, elnyeli a mélység,

sötétség karolja, vonszolja sötétség.

A sebzett szív kebléből elrepes,

e világon már más kötést keres;

de a sötét vakságot át víg lámpafény szeli,

nem is lámpák azok: valaki szemei, -

az élet fölött a te szemed ragyog s száll tova,

hogy tündököljék, lásson, meg ne haljon soha,

tested megkínzott cserepe fölé kinőttél és alul

nézed magad, fűtő, amint fekszel világtalanul.

 

A munkás halhatatlan,

a munka él,

Antal haldoklik,

a villanyfény zenél:

 

Asszonyom, asszonyom,

ne sírj! ─



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://hu.wikisource.org

minimap