Mácha, Karel Hynek: Május, Első Ének (Máj (1.), 1. zpěv Magyar nyelven)

Byl pozdní večer – první máj –
večerní máj – byl lásky čas.
Hrdliččin zval ku lásce hlas,
kde borový zaváněl háj.
O lásce šeptal tichý mech;
květoucí strom lhal lásky žel,
svou lásku slavík růži pěl,
růžinu jevil vonný vzdech.
Jezero hladké v křovích stinných
zvučelo temně tajný bol,
břeh je objímal kol a kol;
a slunce jasná světů jiných
bloudila blankytnými pásky,
planoucí tam co slzy lásky.
I světy jich v oblohu skvoucí
co ve chrám věčné lásky vzešly;
až se – milostí k sobě vroucí
změnivše se v jiskry hasnoucí –
bloudící co milenci sešly.
Ouplné lůny krásná tvář –
tak bledě jasná, jasně bledá,
jak milence milenka hledá –
ve růžovou vzplanula zář;
na vodách obrazy své zřela
a sama k sobě láskou mřela.
Dál blyštil bledý dvorů stín,
jenž k sobě šly vzdy blíž a blíž,
jak v objetí by níž a níž
se vinuly v soumraku klín,
až posléze šerem v jedno splynou.
S nimi se stromy k stromům vinou. –
Nejzáze stíní šero hor,
tam bříza k boru, k bříze bor
se kloní. Vlna za vlnou
potokem spěchá. Vře plnou –
v čas lásky – láskou každý tvor.
 
Za růžového večera
pod dubem sličná děva sedí,
se skály v břehu jezera
daleko přes jezero hledí.
To se jí modro k nohoum vine,
dále zeleně zakvítá,
vzdy zeleněji prosvítá,
až v dálce v bledé jasno splyne.
Po šírošíré hladině
umdlelý dívka zrak upírá;
po šírošíré hladině
nic mimo promyk hvězd nezírá;
Dívčina krásná, anjel padlý,
co amarant na jaro svadlý,
v ubledlých lících krásy spějí.
Hodina jenž jí všecko vzala,
ta v usta, zraky, čelo její
půvabný žal i smutek psala. –
 
Tak zašel dnes dvacátý den,
v krajinu tichou kráčí sen.
Poslední požár kvapně hasne,
i nebe, jenž se růžojasné
nad modrými horami míhá.
„On nejde – již se nevrátí! –
Svedenou žel tu zachvátí!“
Hluboký vzdech jí ňadra zdvíhá,
bolestný srdcem bije cit,
a u tajemné vod stonání
mísí se dívky pláč a lkání.
V slzích se zhlíží hvězdný svit,
jenž po lících co jiskry plynou.
Vřelé ty jiskry tváře chladné
co padající hvězdy hynou;
kam zapadnou, tam květ uvadne.
 
Viz, mihla se u skály kraje;
daleko přes ní nahnuté
větýrek bílým šatem vlaje.
Oko má v dálku napnuté. –
Teď slzy rychle utírá,
rukou si zraky zastírá
upírajíc je v dálné kraje,
kde jezero se v hory kloní,
po vlnách jiskra jiskru honí,
po vodě hvězda s hvězdou hraje.
 
Jak holoubátko sněhobílé
pod černým mračnem přelétá,
lílie vodní zakvétá
nad temné modro; tak se číle –
kde jezero se v hory níží –
po temných vlnách cosi blíží,
rychle se blíží. Malá chvíle,
a již co čápa vážný let,
ne již holoubě či lílie květ,
bílá se plachta větrem houpá.
Štíhlé se veslo v modru koupá,
a dlouhé pruhy kolem tvoří.
Těm zlaté růže, jenž při doubí
tam na horách po nebi hoří,
růžovým zlatem čela broubí.
„Rychlý to člůnek! blíž a blíže!
To on, to on! Ty péra, kvítí,
klobouk, oko, jenž pod ním svítí,
ten plášť!“ Již člůn pod skalou víže.

Vzhůru po skále lehký krok
uzounkou stezkou plavce vede.
Dívce se zardí tváře bledé
za dub je skryta. – Vstříc mu běží,
zaplesá – běží – dlouhý skok –
již plavci, již na prsou leží –
„Ha! Běda mi!“ Vtom lůny zář
jí známou osvítila tvář;
hrůzou se krev jí v žilách staví.
„Kde Vilém můj?“

           „Viz,“ plavec k ní
tichými slovy šepce praví:
„Tam při jezeru vížka ční
nad stromů noc; její bílý stín
hlubokoť stopen v jezera klín;
však hlouběji ještě u vodu vryt
je z mala okénka lampy svit;
tam Vilém myšlenkou se baví,
že příští den jej žití zbaví.
On hanu svou, on tvoji vinu
se dozvěděl; on svůdce tvého
vraždě zavraždil otce svého.
Msta v patách kráčí jeho činu. –
Hanebně zemře. – Poklid mu dán,
až tváře, jenž co růže květou,
zbledlé nad kolem obdrží stán,
až štíhlé oudy v kolo vpletou.
Tak skoná strašný lesů pán! –
Za hanbu jeho, za vinu svou
měj hanu světa, měj kletbu mou!“
 
Obrátí se. – Utichl hlas –
Po skále slezl za krátký čas,
při skále člůn svůj najde.
Ten rychle letí, co čápa let,
menší a menší, až co lílie květ
mezi horami po vodě zajde.
 
Tiché jsou vlny, temný vod klín,
vše lazurným se pláštěm krylo;
nad vodou se bílých skví šatů stín,
a krajina kolem šepce: „Jarmilo!“
V hlubinách vody: „Jarmilo! Jarmilo!!“
 
Je pozdní večer první máj –
večerní máj – je lásky čas.
Zve k lásky hrám hrdliččin hlas:
„Jarmilo! Jarmilo!! Jarmilo!!!“
 

Épp május első estje volt -
a legdrágább szerelmi nap,
szerelmes gerlehang dalolt
az illatos fenyők alatt.
Vágyról beszélt a halk moha,
a fa jajongta bánatát,
hogy sírt a csalogány dala! –
sóhajtottak a rózsafák.
Kis tóra hullt a bokrok árnya,
s úgy sírt, mint titkos fájdalom,
a part ölelte csillogón;
sok más világ fénylő sugára
kígyózott ott, mint égő csóva,
szerelem könnyeként lobogva.
S e világ mind, a fényes égen,
a szerelem örök templomában
találkozóra szállt serényen,
mint új szerelmesek szívében
a vágy, egymás felé, csodásan.
A telehold szép arca, ím, -
halványan fénylő s fénylőn halvány,
mint párját váró fiatal lány –
kigyulladt s rőt lett: rózsaszín -
s arcát a víz tükrén csodálva:
szerelmes lett önnönmagába.
Arrább meg fenyvek árnya ring,
egymáshoz lassan közeleg,
s mint vágyódó szerelmesek –
egymásra tárva karjaik –
eggyé válnak a szürkületben:
a fák árnya is egybelebben.
S még arrább mély-árnyu hegyek:
nyírfák ölelve tölgyeket,
hol est száll már a csermelyen –
a te időd ez, szerelem,
most minden lény forrón szeret.
 
Egy szép lány ül a tölgy alatt
a rózsaszínű alkonyatban,
ott lent, hol vízbe lejt a part,
és messze réved el riadtan.
A tó kékje lábára loccsan,
fák zöldje ring-esőz fején,
mind zöldebb, zöldebb lesz a fény,
s végül kilobban a távolban.
A partjatűnt sötét vízen
néz, néz a lány a messzeségbe,
a partjatűnt sötét vizen
kigyúl száz csillag égi mécse.
Szépséges lány, elbukott angyal
ül tavaszi amarant arccal,
mint halványan ragyog a szépség.
Mindent elvett egy óra tőle -
s gyönyörű fájdalmát rávésték
a percek, lám, a szenvedőre. –
 
Ma éppen, hogy húsz napja már…
Almokkal leng a néma táj.
Nincs már több fény: hamar kilobbant
a rózsaszínű ég a roppant
kék hegy fölött, eltűnve lassan.
„Nem jő, nem jő, várom, s hiába!
Jaj, mily nagy elbukásom ára!” –
sóhajt a lány szíveszakadtan,
a fájdalom, az járja át –
s a tó titokzatos jajába
vegyül a lány fájó sirása.
Könnyein csillagot agát-
villáma csikkan tündökölve,
s könnye hűlt csillagként a földre
hull, hull le, mindent elfonnyasztón.
 
Most fellebben a szikla mellett
s áthajlik rajta messzire;
szellőcske fújja, hűs lehelet
fehér ruháját, és szeme
távolba ring. Nincs könnye már,
keze elárnyékozni száll
szemét, mely messze elmerengett –
oda, hol a tó hegybe olvad,
hol vad tükrén sziklák lobognak;
csillag-lányt űz csillag-gyermek.
 
Miként ha száll hószín galamb a
fekete fellegek alatt -
mint vízililiom-csapat
a kék mélység fölött - suhanva
jő valami a víz taréján,
a hegység lába felől
némán jön, jön felé. Egy pillanatra
látszik: mint gólya száll a hűs habon –
nem galamb és nem vizililiom –
szélfútta hófehér vitorla.
Evező csap a kék habokba,
fodrot gyűrűz az alvó szélnek,
s a hegy feletti arany rózsák –
mik fenn a halvány égen égnek –
a vizet rőt aranyba vonják.
„Szállj, szállj, ladik, hátán a tónak!
Ez ő, e virág, e madártoll,
a kalap s a szem, mely alatta lángol!
köpenye is !” s kiköt a csónak.
 
Jön, jön felé a csónakos,
könnyű léptekkel, az ösvényen.
A lány pirulva, nagy serényen
a tölgy mögé bujik. S eléje
fut lelkendezve - bánatos
szív simul most a férfiére.
„Ó, jaj, szívem!” egy perce, s a hold
a férfiarcra ráhajolt -
vak rémület hasít a lányba:
„Hol az én Vilmosom?”
 
                         Amott –
egy kis toronynak árnya lóg
az égből rá az éji fákra
a képét a tó ölébe zárja –
a táj ráring a tó vizére;
az ott egy ablak vaksi fénye –
nézd csak, Vilmos ott ül mögötte,
és holnap búcsút mond örökre.
Megtudta vétked s megtorolta –
a csábítódba szúrta kardját,
s ezzel megölte édesapját.
Lesújt a bosszú nyaktilója!
Szörnyű, mily véget ér! - fura
bakó vár rá, s ha lefejezték,
kerékbe is törik - oda –
kötvén hozzá parázna testét.
Így vész az erdők rettegett ura! –
Vétked miatt szűlt bűnt az ökle,
légy átkozott, lány, mindörökre!”
 
Megfordul. - Nincs már több szava,
elmossa őt az éjszaka -,
s a parton várja lent a csónak.
Úgy száll, mint gólya száll az égen,
egy percre látni liliomfehéren
s a hegy mögött az éjbe olvad.
 
Hullám nem leng, sötétek a vizek,
az éj palástja kék -, szélén lila –
a víz fölött fehér ruha zizeg,
s körül a táj suttogja: „Jarmila!”
Sóhajt a mély: „Jarmila! Jarmila!”
 
Épp május első estje van -
a legdrágább szerelmi nap,
szeretni hív a gerlehang
„Jarmila! Jarmila!! Jarmila!!!”