Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Březina, Otokar: A távozó nemzedékek zsoltára (Žalm odcházejících pokolení Magyar nyelven)

Březina, Otokar portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Žalm odcházejících pokolení (Cseh)

               I.

Jara, jež otcové naši slýchali v dálce u vod času jak pěla,

v jásotu smíchu, jenž probouzel květy, nám naproti spěla;

noc přinášela žehnání hvězdná našemu dílu,

slunce svou nejčistší záři, bratrské klasy sladkou svou sílu.

Každé slovo mateřské řeči pozdravem duchů k nám znělo,

vůní všech královských zahrad, nad nimiž letělo věky, nás                                                 opíjelo,
a celá věčnost ležela před námi, tisíci slunci ozářená,

jak pole k osetí připravená a jako zářící dlaň otevřená.

   

Tak vešli jsme v města svých otců. Co skryto bylo po celá                                                   pokolení
před úžasem jejich mistrů, uviděli jsme oslněni.

Pohledy naše šly hloubkami světla, jak potápěči                                                     podmořskou nivou,
neviditelných životů vichřicí krutou a mlčenlivou.

Vzdálená slunce jak v ekstasi před námi rostla a v tanci

zdála se kroužiti k zemi v ohnivých vírech svých                                                           protuberancí;
jeskyně hmoty vyšlehly září příchodem naším a vření                                                ukrytých zdrojů
zaplesalo v nich nedočkavostí. Kovové klouby gigantských                                                       strojů
praštěly tíží našeho díla. A nad zeměmi

myšlenka naše, uchvácená blesky, letěla dálkami všemi,

dny moří i zářením výší všudypřítomnými vlnami plula,

k milionům se nesla, jak žhavý vítr naši hvězdu ovanula,

všechny ruce rozchvěla k dílu v jediné výhně horečnou                                                          trýzeň,
v tušení nového světa, ve všemohoucnosti démonickou                                                           žízeň.

    
Však zraky, jež patřily v neviditelné a v mlhovin plamenná                                                      moře
jako do pánví slévače mistra, neviděly stigmat skrytého                                                           hoře
na tvářích milionů. V života porod, ve věků vlnobití

bez bázně zřely: v tajemství bratrských zraků bály se                                                      pohroužiti.
Smích vítězů jásal nad královstvími od západu do východu,

proti bratrstvům velmožů země stála bratrstva prokletých                                                       rodů,
poznávala se jazyky všemi, a jejich pohled těžký a němý

jak tragický svědek všudypřítomný následoval nás zemí.

Hlas náš, jak zachlazen jiskřivou nocí živlů, zdrsněl a                                                                 hluchá          bloudila naše píseň v harmonických zahradách ducha.

A nejsilnější myšlenky naše byly jak žháři:

šly městy, jichž nemilovaly, ve zracích dalekých plamenů                                                              záři,
a k obzoru, jenž dýmem staveb tisíciletých se potáh’,

pohlížely, němé hrůzou z odvahy svojí, v nejistotách.

     

Tak, rozsévači bolesti, zavržené zrní svých otců jsme seli,

větry věků nám z dlaní je rvaly, do dálek zanášely

k milionům z pokolení budoucích. Jaká léta a parna

vysuší hltavost kořenů jeho? Jaká vichřice životodárná?

Je útěchou naší, že i my slepí jak bouře jsme táhli,

čeho jsme nechtěli, stane se, čeho jsme chtěli, nedosáhli?

    

Hle, jdete ve stopách našich, zástupy zadní, ve zvířeném                                                       prachu,
jenž usedá na vegetace a slunce věků v horečném nachu

nad vámi jitří jak ránu! Oceán vašeho času

nassát je slzami mrtvých jak solí! A úpění našich hlasů

hřmí z jeho bouří! Nesli jsme vinu dávného kosmu? A                                                  v osudu desky
psány snad byly dějiny naše dříve, než prvními blesky

vyšlehlo slunce a v těhotenství tajuplném zem’ celá

v pralesích uhelných horečkou prvního porodu vřela?

A přece, tragičtí ženci na nivách smrti, vás, nezrození,

dědice bolesti své, jsme milovali! Ruce rozpiaté                                                            v roztoužení,
ve vašem životě jsme očekávali vykoupení!

    

Útoku mužů jste vládli, bouřím krve, vítězů smíchu,

neviditelní! Žena zapřela pro vás krásy své mystickou                                                          pýchu,
písně, když poznaly sílu svých křídel, k vám, nevěrné,                                                 letěly v dáli!
Knížata našeho rodu u vašich ohňů se hřáli;

Pro vás jen sladká byla nám země, když slavíci                                                  v mystických sadech
utichli našimi kroky a předčasný říjen když zadech’

do našich vinic; když v propastech kosmu, jež se nad                                                     námi stměly,
se zemí jako s bolestnou matkou po slavnosti jsme osaměli

a zhrouženi v myšlenek zářící vlny, jež po její tváři se                                                         chvějí,
pochopiti jsme toužili pod úsměvem jejím tajemný smutek                                                      její.

    

   
               II.

Ale ona je záhadná, němá, žárlivá k duchu a krutá.

V pouta jímá své děti a sama v mystické řetězy kosmu je                                                         vkutá.
Pro žízeň dětí svých prýštiti dává pramenům, zvonícím                                                        v mechu,
i krvi, jež z otevřených tepen se kouří. A v jejím                                                     omamném dechu
víří oblaky smrti. Žár slunce myšlence její je bližší

nežli var naší touhy a souhvězdí neviditelných výší

nežli žal našeho rodu. A přece jak krásná! V nádheře                                                              denní,
v apotheose blesků, v paprsků měsíčních kouzelném                                                             chvění,
v užaslém šepotu hodin, když za jiter zdvihá se                                                           v milostném žehu,
zalitá slzami naděje tajné, a prozradí zapřenou něhu

a rychle suší své slzy do zlatých vlasů milence svého,

zardělá slabostí svojí pod utkvělým pohledem tajuplného…

     

 

               III.

Čí ruka strašná nás trhá jak plevel ze záhonů

jediným stisknutím po všech pevninách země ze středu                                                        milionů?
Z hlubin, kde skály jsme prorostli tisíci kořeny svými

a vnitřního ohně dotýkáme se cévami bolestnými,

i s výší, kde myšlenka naše jak réva po klenbách noci,                                                    v podnebesí,
obtížená snů hrozny neuzralými, na hřeby hvězdné se                                                               věsí?

    
V závisti hledíme v údolí květů, kudy jsme bloudili v bolu,

na černé mučírny dílen, gehenny výhní, pohřebiště svých                                                          dolů,
na svá města nedostavěná, popluží opuštěná,

pole, z pralesů od otců vymýtěná, západu krví potopená…

    

Ach, neodejít, vy třikráte šťastní! Vichřicí vašeho žití

hřmít letem srdcí jak křídly! Slavnostem země přítomni                                                             býti!
Miliony pohledů vašich ji objat! Miliony rtů jako číši

až k poslední krůpěji žhoucího vína vypiti slunce! A k výši,

pro nížniž jsme zrozeni byli, v bolestech těla nového zráti!

Tisíckrát letěti naproti jaru, když v oblacích ptáků se vrátí!

Naproti létu, jež vítáno pozdravem bouří v královském                                                               jasu,
k národům ženců se blíží jiskřením na cestu metaných                                                              klasů!
V myšlenku zářící proměnit všechno, co tajemným                                                         životem žije,
kořeny práhne, mízami zpívá, v zavřených květech se                                                               kryje,
v krystalů druzách jak plameny zakleté láme se                                                   v praskotu vnitřním,
plnost hvězd, hroznů a prsuprsů, oblaků zmatek                                                     v příchodu jitřním,
čarozpěv vyššího světa, jejž vykoupený sen                                                              člověka vyslech’,
úžasný den, jenž se všech stran obzoru zapaluje se                                                         v smyslech!

    
Ach, neodejít, vy třikráte šťastní! Polibků sladkost vřelou                                                     a vonnou
vlíbati na oči, zavřené v úpalu lásky, v jásotu duší, jež                                                             tonou
ve vlnobití vyššího světla! Jako stůl, prostřený pro miliony,

pevniny země pokrýti květy! Bratrské písně své tony

rozehřmít vesmír při hostině duchů! A v hodinu vinobraní

ze sousedních polí všech světů uslyšet odpověď jitřního                                                        uvítání!
Ach, neodejít, vy třikráte šťastní…



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://cervenobili.cz/5193/zalm-odchazejiciho-pokoleni/
Könyvoldal (tól–ig)116-120
Megjelenés ideje

A távozó nemzedékek zsoltára (Magyar)

               I

A tavaszok, miket atyáink lelke az idő vizeinél dalolni                                                              sejtett,
örömkacajban, virágkeltőben, jöttünkre elénksiettek;

az éjszaka hozott csillagos áldásokat alkotásunkra,

a naptól lett fényes, fivéri kalászok teljétől erős és édes                                                       a munka.
Fáklyát nyelvünk minden szavában szellemek üdvözlő                                                   sóhaja szított,
minden királyi kertekben magába szívott illattal                                                               mámorított,
és egész örökkévalóság húzódott előttünk, ezernyi                                            naptól lángra gyújtva,
mint vetni felszántott mező és mint tündöklő tenyér                                                enni adni nyújtva.


Így léptünk atyáink városaiba. Mi rejtve volt                                                        nemzedékeken által
mestereik döbbenete előtt, megláttuk szemeink                                                             káprázatával.
Tekinteteink a fény mélységeit járták mint búvárok                                                      vízmélyi rónát,
láthatatlan életek viharát, kegyetlen s hallgatag orkánt.

A távoli napok előnkbe nőttek és tánc-láztól ráncigáltan

földünkhöz körözni látszottak tűzzel örvénylő                                                       protuberanciákban;
az anyag barlangjai jöttünkre fényben csaptak fel és                              rejtett források szétzubogása
ujjongott fel bennük türelmetlensége által. Gigászi gépek                                           fémcsontú váza
recsegett-ropogott művünk súlya alatt. És minden                                                            távolokban
a földek fölött szállt gondolatunk, villámoktól                                                                 elragadottan,
tengerfenéken és égsugárzásban mindenütt-jelenvaló                                             hullámokon úszott
milliókhoz szállt, mint forró szél csillagunkon                                                                 körbekúszott,
minden kezet fölrázott a műhöz, hogy egyetlen gyötrő                                   kohótűz legyen a gondja,
egy új világ sejtése, mindenhatóság démonikus szomja.


De azok a szemek, melyek a láthatatlanba és csillagködök                                  lángtengereibe néztek
mint öntőmester kanalaiba, nem látták stigmáit rejtett                                                   keserűségnek
milliók arcán. A korok hullámverését, az életet fetrengve                                                           szülni
bátran figyelték: fivéri szemek titkába féltek belemerülni.

Az országok felett győzelmes kacaja szállt a föld minden                                                   hatalmának,
szövetségeikkel szemben a kárhozottak                                                         testvérszövetségei álltak,
minden nyelvben egymásra leltek, és súlyosan s némán,                                      hogy nyílna a börtön,
tekintetük mint tragikus tanú mindenütt követett minket                                                        a földön.
Hangjaink berozsdásodtak az elemek szikrázó éjén és                                                    reszelve süket
dalokat kísérték harmóniakertjében csellengő                                                                   szellemüket.
És legizmosabb gondolataink olyanok voltak, mint                                                        gyújtogatóhad:
szeretetlenül járták a városokat, szemükben távoli                                                   lángok ragyogtak,
hátha az évezredes építmények föstje takarta láthatár                                                függönye libben,
azt lesték, merészségükön eliszonyodva, néma                                                              kétségeikben.


Fájdalmak vetői, atyáink által eldobott magot így                                                                vetettünk,
a korok szelei kitépték kezünkből, a távolokban eltűnt

jövendő nemzedékek millióihoz vitték. Micsoda fülledt

nyarak szárítják majd ki gyökere szomját? Micsoda éltető                                    ereje förgetegüknek?
Vígaszunk-e, hogy nekünk is viharként vak vágta volt                                                  csak a harcunk,
nem lett meg az, amit akartunk, az jön el, amit nem                                                            akartunk?


Ím jöttök nyomunkban, hátulsó hadak, a fölkavart                                                                 porban,
mely leülepszik a vegetációkra s a korok napjait lázas                                                           bíborban
elmérgesíti fejetek felett mint sebet! Időtök óceánja

a halottak könnyétől tömény mint sótól! És fogaink                                                          csikordulása
dörg viharából! Viseltük ős kozmosz bűnét? S a sorsnak                                               sziklafalán már
ott álltak bevésve történelmeink, mielőtt fellobogott                                                              a lángár
az elsőt villámló napból, s titkos terhességében a                                                            földkerekség
szénőserdőkben az első vajúdás lázától forrva repedt                                                                 szét?
Pedig, ti halál rónáin tragikus aratók, megnemszülettek                                                       sokasága,
fájdalmunk örökösei, szerettünk bennetek! Karunkat                                                    vágyban tárva
a ti életetekben vártunk a megváltásra!


Férfiak rohamát vezényeltétek, vér viharait, győztesek                                                       nevetését,
láthatatlanok! A nő eldobta értetek szépsége misztikus                                                   büszkeségét,
a dalok, mihelyt a szárnyaik erejét érezték, hűtlenül                                               hozzátok szálltak!
Tüzeiteknél melegedtek nemünknek fejedelmei, a bátrak:

Minekünk édes a föld csak tiértetek volt, mikor a                                                         misztikus liget
jöttünkre megszűnt a pacsirtadaltól és korai hideg

fújta be szőlőnk; mikor a kozmosz szakadékában, mely                              sötétlett felettünk-alattunk,
a földdel mint fájdalmas anyával ünnepek után magunkra                                                  maradtunk,
s a tündöklő gondolathullámokba merülten, mik arcát                                               reszketve rázzák,
megérteni vágytuk mosolya alatt titokzatos gyászát.


              II

De ő megérthetetlen, a szellemre féltékeny, szótlan s                                                         kegyetlen.
Gyermekeit bilincsben tartja, maga is kozmikus láncokra                                                         verten.
Szomjukat csillapítani forrást ont, mely cseng                                                                mohaágyban,
és vért, mely gőzölög nyitott verőerekből. És bódító                                                            sóhajában
gomolyognak a halál felhői. A nap heve gondolatához

közelebb van, mint vágyunk, s a csillagképekel sejtetett                                                   magasságok
mint nemünk siráma. És mégis mily fenséges! Nappali                                                  pompázatában,
villámok apotheózisában, remegő holdfényes                                                              sugárvarázsban,
az órák döbbent suttogásában, ha felkél emelve                                                          szerelmi fáklyát,
titkos remény könnyében ázva, és felfedi eltitkolt                                                             nyájasságát,
és kedvese arany hajába szárítja hamar a könnyeit,                                        melyek tisztára mosnak,
gyöngeségében pirulva rászegzett pillantásától a                                                          titokzatosnak...


               III

Micsoda szörnyű kéz szaggat ki minket mint gyomot                                                           virág körül
egyetlen rántással minden kontinensén a földnek a                                                         milliók közül?
A mélyből, hol sziklákat nőttünk be ezernyi                                                                    gyökereinkkel
s a legbelül izzó tüzet érintjük fájdalmas ereinkkel,

s a magasból, szőlőként gondolatuink hol az éj-kupolákon                                                feltekeredve
éretlen álomfürtöktől súlyosan kapaszkodik a                                                             csillagszögekbe?


Irigyen nézünk le virágvölgyekbe, amerre bolyongtunk                                                               sírva,
gyárfüstös kínzókamrákra, kohók gyehennáira, bányasírra,

fel nem épült városainkra, elhagott majorokra,

atyáink feltörte ugarokra, nyugat vérébe fulladókra...


Ah, ittmaradni, ti háromszor boldogok! Viharotokba repülni

szív robajával! A föld ünnepein ottlenni s ünnepet ülni!

Millió pillantástokkal átölelni! Millió szájjal mint serlegekkel

utolsó tüzes-bor-cseppjéig inni a napot! S a magas                                                               egekkel,
melyekre lettünk, egy új test fájdalmaiban összeszövődni!

Ezerszer szállni a tavasz elébe, ha meghozzák madárfelhői!

A nyárnak elébe, mit üdvözlő viharok várnak, királyi                                                               fényár,
s vonul az aratók nemzeteihez, kalászok szikragyepén jár!

Gondolat fényévé gyújtani mindent, mi rejtelmes életek                                                             élte,
gyökerek szomja, mézek zenéje, zárva-zárt virágok éje,

mi kristályban igézet lángjául törik meg bennrejlő                                                     reccsenetekben,
csillag, mag, fürt, kebel teljét, fellegek zavarát reggeli                                                        csendben,
a dalt, mit egy felsőbb világból az embernek megváltott                                                álma kihallott,
a döbbenet napját, mit mind a négy égtájról lobogó                                                    lángokból alkot!


Ah ittmaradni, ti háromszor boldogok! Csókjaink lángjait,                                            mennyei mézét
csókolni szerelmes szembe, mely lázában lehúnyva                                          lelkeket ölelni néz szét
magasabb fények hullámverésén! Mint milliók számára                                                 terített asztalt
virággal szórni tele a földet! Egyetlen testvéri dallal

harsogni tele a kozmoszt a szellemek nagy lakomáján!                                          Kivárni szüretelését
s a mezsgyéken túlról meghallani minden világok hajnali                                                   üdvözlését!
Ah, ittmaradni, ti háromszor boldogok...



FeltöltőEfraim Israel
KiadóEurópa könyvkiadó
Az idézet forrásaOtokar Březina: Rejtett történelem
Könyvoldal (tól–ig)116-120
Megjelenés ideje

minimap