Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Březina, Otokar: Hőség hava (Vedra Magyar nyelven)

Březina, Otokar portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Vedra (Cseh)

    

Illuse v žáru, jak halucinace umírajících žízní!

Zem jako přezrálá puká. Květy plamenů neviditelných

vyvřely, parasitní, mezi lilijemi a jako břečťany do výše                                                                      plápolající
přissávají se k nehybným stromům. Sinavé blesky

tříští se v světle, v ironickém nárazu číší slaví svou                                                                 hostinu knížata noci --



Ale jak oblaky nazpět do moře odnášející útěchu vláhy,

naděje naše zapadají za horizonty rozpálenými.

Jen němé vědro tvé spravedlnosti sálá jak brázdy jich letu

nad nivami a nad staveništi a nad cestami, kde bílé                                                                         kameny svítí
jak řečiště ohně a kde jak náměsíční plíží se vojska.

Žhavý dech práce stoupá nad žhavý dech země, nad vlnu                                                               žhavější vlna,
údery tepen na spáncích otroků sviští jak hvízdání bičů,

smrtelně zvážněly zraky. Krutost věků ožívá v krvi:

nebezpečná procitnutí pralesa němého v žáru, když stíny                                                                       se dlouží
v zimničních pařeništích trópů. A na hlavy milionů

ze hlubin slunce, trhaného křečemi bouří,

lávy sopečné proudy, rozstříklé v prachu oslňujícím, řítí                                                                 se v kataraktech.


Němé jsou nivy, ponurá města, v zakletých jeskyních dílen

na rtech zaťatých utichly písně ve vřeten výsměšném                                                                                vření,
v úlisném šepotu řemenů, v úpěních ohně a kovů,

v zamlklých modlitbách volajících: Vysvobození! Ať                                                                      pochodeň hněvu
blíž ještě k zemi se nakloní z modra a zžehne pavučinný                                                                        květ její!
Syčí ječmenné klasy před zraky ženců předrážděnými,

jak tažení hmyzů, jež usedly na žhavá stébla,

v hněvivém šlehnutí jehel, v klokotném varu

nenávistném. A čekajíce na nahá těla a na rty oněmlé                                                                               žízní,
tvrdě smějí se svedené vody, v nichž jako trsy                                                                             jiskřících ostřic,
nože pod hladinami, paprsky odražené třesou se z vírů.

 

        

A večery se sady zapálenými! Poslední vegetace ohně

na zříceninách! Když jako mystické ovoce osudných                                                                     poznání, slunce,
uzrálé v západu horečném, podzimním listí k zemi padne                                                                      svou tíží
a puká, plod sesládlý příliš, a z purpurné kůry omamnou                                                                          šťávu,
proud vonný, řeřavící hvězdami jader, víno šumící světlem,

vystřikne na rty nesčíslných! Vedra krve a touhy!

Číšemi rajských rozpomenutí jsou srdce! Fermenty žití                                                                               a smrti
zdvihly se na dně a v jejich parách myšlenky šílí!                                                                          Tance kol ohňů!
Květy, jež rozkoše bouří se lámou! Smrtelná zblednutí                                                                     v úpalech snění!
Požáry pýchy! Ve zracích zajatců šílenství tvůrčí!

Bolestná procitání tisíce očí z němého množství                                                                               nedočkavého,
které v úžase tohoto kosmu touží se rozlíti věky!

Hvězdami zjasněné cesty království tvého! Dobytí země                                                                        a nebes! --




Ale v řinčení číší slaví svou hostinu knížata noci!

A tvoje píseň je tichá, jak řeka za horami klokotající,

sladký ptáčníku duší! Od obzoru k obzoru šlehá tvůj                                                                              úsměv,
linie blesků, ale ztrácí se dříve, než umdleni zvedneme                                                                            zraky!
Ach, z bolestné proměny věcí na Gehennami poznati                                                                      slávu tvé vůle 
a jako písmo sdělení tajných ta doby nebezpečenství,

zjasněné nad ohněm tahy blankytovými, čísti ji v záři!

Ale snesla by zem tato celé bohatství smíření tvého?

Nepotopila by se, loď přetížená nákladem královských                                                                                darů,
i s plavci? … Hluboké jsou noci v měsíci vedra… A hvězdy                                                                       jak zvoní…



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://cs.wikisource.org/wiki/Ruce/Vedra

Hőség hava (Magyar)


Káprázat a kánikulában, mint szomjanhalók hallucinációja!

Túlérett gyümölcsként reped a föld. A liliomok közt

feltörtek láthatatlan lángvirág-gyomok, s mint magasra                                                                 lobogó repkény
a mozdulatlan fákra szivódnak. Szederjes villámcsapások

freccsennek széjjel a fényben; ironikus serlegkocca-                               natokban ünnepük ülik az éj-fejedelmek – –

      

De mint harmatcsepp-vígaszt a tengerbe visszarepítő                                                                             felhők
reményeink lemennek a lángragyúlt horizontok mögött.

Csak igazságtevésed néma hősége lobog mint égszántó                                                                           röptük
a földek és építkezések és utak fölött, hol csontfehér                                                                 kövek ragyognak
mint tűzfolyómedrek s hol kúsznak holdkóros hadak.

Ziháló munkaláz száll a ziháló földláza fölé, hullámra                                                                     lázasabb hullám,
rabszolgák halántékain mint ostorcsapások a vér lüktetése.

Halálos-komolyult szemek. Korszakok kegyetlensége éled                                                                      a vérben:
néma őserdő vészterhes felébedése a kánikulában, míg                                                               nyúlnak az árnyak
trópusok lázálmos melegágyában. És millió fejre

vihargörcsök szaggatta napkohó mélységeiből

vakító porban szétfreccsent lávafolyamok szakadnak                                                             dübörgő zuhatagokban.

     

Némák a rónák, a városok árnyak; az igézetbarlang-                                                                  műhelyek mélyén
az összeszorított ajkakon elhalt az ének forgó csévék                                                            gúnyos forrongásában,
szíjak álnok suttogásában, lángok és fények jajgatásában,

elnémult imákban, melyek így könyörögtek:                                                        Megszabadítást! A harag fáklyája
hajoljon még lejjebb a kékségből a földhöz és pókháló-                                                             virágát perzselje le!
Sziszegnek az árpakalászok az aratók felajzott szemei                                                                                 előtt,
mint izzó füvekre leszállt rovarok inváziója

dühödt fullánk-suhintásokban, égető fortyogásában

a gyűlöletnek. Meztelen testekre s szomj-némította                                                                        ajkakra várva
kíméletlen kacajjal futnak félrevezetett vizek, melyekben                                              mint szikrázó nádak-pengéje,
kések a mélyben, visszavert sugarak reszketnek az                                                                      örvénylésekből.

    

S az esték s a fellángolt kertek! Az utolsó tűzvegetációk

romfalak ormán! Mikor mint végzetes megismerések                                               misztikus gyümölcse, napunk,
megérve nyugatok lázas, őszi levélzetében súlyától zuhan                                                                      a földre,
és megreped édességében, és héjának bíbora alól bódító                                                                        nedvet,
illatos csorgást, mag-csillagoktól izzót, fényt pezsgő                                                                            nap-bort
freccsent számtalan ajkra! Hőségei vérnek és vágynak!

Édeni emlékezések serlege szívünk! Élet és halál                                                                           fermentumai
forrnak a mélyén s a gőzeikben tébolyult eszmék! Táncok                                                                      a tűznél!
Virágok, mik törnek a kéj viharában! Az álmodás hevében                                                       halálos elsápadások!
Paloták ormán veres kakasa dölyfnek! Foglyoknak                                                            szemében alkotó téboly!
Fájdalmas ébredései ezernyi szemnek a türelmetlen,                                                                    néma tömegből,
mely e kozmosz döbbenetében a korokon szétfolyni                                                                                vágyik!
birodalmad számtalan csillagragyogta útja! Meghódítása                                                    földnek és mennynek! – –

    

De serlegkoccanatokban ünnepük ülik az éj-fejedelmek!

S a te dalod csendes mint folyó csörgedezése a hegyeken                                                                         túlról,
te lelkek édes madarásza! Ég aljától ég aljáig csapdos                                                                mosolyod végig,
villámvonalak, de eltűnik, mielőtt felpillanthatunk                                                                        bódulatunkból!
Ó, a dolgok gyehennák feletti fájdalmas metamor-                                  fózisában meglátni dicsét  akaratodnak
s mint titkos közlések írását vészek korában,

ha tűz fölött azurkék betűkben láthatóvá lett, olvasni                                                                    tudni a fényben!
De megbírná ez a föld megbékélésed mind-egész kincsét?

Nem süllyedne el, királyi ajándékok rakományával                                                                          túlterhelt hajó,
tengerészeivel együtt?... Mélyek az éjszakák a hőség                                     havában... S hogy csendül a csillag...



FeltöltőEfraim Israel
KiadóEurópa Könyvkiaqdó
Az idézet forrásaOtokar Březina: Rejtett történelem
Könyvoldal (tól–ig)80-82

minimap