Hikmet, Nâzım: A szomorúfűz (Salkımsöğüt in Hungarian)

Akıyordu su
gösterip aynasında söğüt ağaçlarını.
Salkımsöğütler yıkıyordu suda saçlarını!
Yanan yalın kılıçları çarparak söğütlere
koşuyordu kızıl atlılar güneşin battığı yere!
Birden
bire kuş gibi
                 vurulmuş gibi
                                kanadından
yaralı bir atlı yuvarlandı atından!
Bağırmadı,
gidenleri geri çağırmadı,
baktı yalnız dolu gözlerle
 uzaklaşan atlıların parıldayan nallarına!
 
Ah ne yazık!
             Ne yazık ki ona
dörtnal giden atların köpüklü boynuna bir daha yatmayacak,
beyaz orduların ardında kılıç oynatmayacak!
 
Nal sesleri sönüyor perde perde,
atlılar kayboluyor güneşin battığı yerde!
 
Atlılar atlılar kızıl atlılar,
atları rüzgâr kanatlılar!
Atları rüzgâr kanat...
Atları rüzgâr...
Atları...
At...
 
Rüzgâr kanatlı atlılar gibi geçti hayat!
 
Akar suyun sesi dindi.
Gölgeler gölgelendi
                     renkler silindi.
Siyah örtüler indi
                    mavi gözlerine,
sarktı salkımsöğütler
                        sarı saçlarının
                                          üzerine!
 
Ağlama salkımsöğüt,
                            ağlama,
Kara suyun aynasında el bağlama!
                     el bağlama!
                           ağlama!

Folyt, folyt a víz,
tükre futott a fűzágak alatt.
Szomorúfűzek lógatták bele hajukat!
S villogó, meztelen kardjukkal csapkodva a fák felé,
vörös lovasok száguldtak a szálló nap elé.
És hirtelen,
mint madár,
          melyet golyó talál,
                a csapat szárnyán hangtalan
megint egy lovas és földre zuhan!
Száját egyetlen jajra se nyitotta ki,
csak nézte, hogy robognak társai,
csak nézett, s a szeme tágult,
  a távolodó lovak fényes patáira!
 
Ó, be kár,
              be kár, hogy soha,
soha többé nem viszi csapzottsörényű paripa,
s fehér seregek hátában nem forog többé a vasa.
 
Halkul a hang, elmúlik a hang, a dobogó ütemé,
tűnnek, eltűnnek a lovasok napnyugat felé!
 
Lovasok, lovasok, vörös lovasok viharrajai,
Lovasok szélszárnyú hadai!
Lovasok szélszárnyú...
Lovasok szél...
Lovasok...
Szél...
 
Szélszárnyú lovasként tűnik el, ami él!
 
És csöndesült lassan a csörgeteg ár,
nyúltak az árnyak,
        hamuszín lett az esti táj.
Fekete fátylak terültek
        a halott kék szemére,
fátylak a szomorúfűz
        sudarán
           a sok-sok sárga levélre!
 
Ne sírj, szomorúfűz,
                               ne sírj,
a fekete víz tükrére csak tűnő jelet írj!
            tűnő gyászjelet írj,
                               ne sírj!