Campana, Dino: Vásár este (La sera di fiera in Hungarian)

Il cuore stasera mi disse: non sai?

La rosabruna incantevole

Dorata da una chioma bionda:

E dagli occhi lucenti e bruni colei che di grazia imperiale

Incantava la rosea

Freschezza dei mattini:

E tu seguivi nell’aria

La fresca incarnazione di un mattutino sogno:

E soleva vagare quando il sogno

E il profumo velavano le stelle

(Che tu amavi guardar dietro i cancelli

Le stelle le pallide notturne):

Che soleva passare silenziosa

E bianca come un volo di colombe

Certo è morta: non sai?

Era la notte

Di fiera della perfida Babele

Salente in fasci verso un cielo affastellato un paradiso di fiamma

In lubrici fischi grotteschi

E tintinnare d’angeliche campanelle

E gridi e voci di prostitute

E pantomime d’Ofelia

Stillate dall’umile pianto delle lampade elettriche

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Una canzonetta volgaruccia era morta

E mi aveva lasciato il cuore nel dolore

E me ne andavo errando senz’amore

Lasciando il cuore mio di porta in porta:

Con Lei che non è nata eppure è morta

E mi ha lasciato il cuore senz’amore:

Eppure il cuore porta nel dolore:

Lasciando il cuore mio di porta in porta.

Nem ismered? kérdezte szívem este,

az elbűvölő rozsdabarnát,

az aranyfürtű szőke lánykát,

ki barna és fénylő szemével és fenséges királyi bájjal

bűvölte el a hajnal

rózsálló frisseségét:

s te a légben követtél

egy megtestesült hajnalröpke álmot:

akkor szokott kószálni, mikor álom

és pára rejti már az égen

az éji sápadt csillagot, (amit te

a kerítés mögül annyit figyeltél):

lebegve, ki csendesen szokott járni s fehéren

mint galambok repülése

biztos halott: nem ismered?

az álmok Bábel

vásári éje volt ez

és kötegekben szállt az ég felé fel,

s láng-paradicsomként gomolygott

sikamlós furcsa füttyök

s angyali kis harangok csilingelése

és szajhák ordítása

és Ofélia maskarái

villanylámpák szegényes sírásából csepegtek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Meghalt az együgyű, az együgyű dalocska

s itthagyta szívem gyötrő fájdalomban

és szeretet nélkül kószáltam-kóboroltam

ledobva szívemet minden utcasarokra:

Vele, ki nem is élt, s bizony mégis halott ma,

s itthagyta szívemet lángjába holtan

szeretet nélkül, mégis fájdalomban,

ledobva szívemet minden utcasarokra.