Balogh Attila: Ricordanza prudente XIX. (Óvatos emlékezés XIX. in Italian)

Megyek hát
a megrokkanásig,
meddő férfitestemben
maréknyi csontvázzal,
és  meg – meggyengülő izomzattal
felcipelem az életet
egész a Napig -
mert mi is  idetartozunk
Magyarország kövei mögé,
a gyermekhalállal összeterelgetett anyák
itt daloltak
torkunkba bánatot:
messze énekelni.
A formában hordozott sárból
itt építgettünk
vályogpalotát,
idenőttünk
kicsúfoltatni magunkat
a történelemmel
- pedig a cigánybaka is
megfagyott
a Don-kanyarnál.
Itt vagyunk hát
sovány krajcárokkal
megvesztegetni
az életet,
nemzetet hurcoló szekér nélkül,
tüdőbajos,
epét köpdöső asszonyokkal,
segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból,
az ország terhére
megcsonkított kultúrával,
ez hát a hazánk:
a mankófa-kerítés tövében;
az utatlan.úton
botorkáló gyermeksírás,
az orrvérzésig üldözött
háromlábú róka.
Az asszonysikoly,
földpadlós ház,
fázós csillagok mi vagyunk.
Csendes háborúban élek:
zörög a szegénység, mint a fegyver,
ágyút rejteget
a vályoggödör.
Mennem kell hát
az állami gondozott gyerekek
játékain megkeresni a leltári számot,
hogy sorsukat igazolhassam,
biztatni;
szebb életért.
A nehezebbet választom,
mindig a nehezebbet,
nem a hangért
beszélek,
nem a ritmusért
énekelek
- pedig Te szerettél táncolni
- kezemnek tisztábbik fele volt kezeden,
- parasztkendős anyámat kinevetted,
- de én megyek,
szerelmet csúfoló érzéssel,
és szép vagy,
combod feszülő izmai
engem rugdalnak messze
nyers húsodtól,
- ma  135-ször gondoltam rád.
Ki tudja mi leszek?
soha fel nem fedezett költő,
kultúr-autonómiát követelő,
kölyök szakállú,
mankóim sebességét meghazudtoló:
menekülő ember.

Proseguo dunque,
con una manciata di scheletro
nel mio corpo infecondo,
sino al disabilità,
trascino la vita sino al Sole
con una muscolatura
sempre più indebolita –
perché anche noi apparteniamo qui,
dietro le pietre dell’Ungheria,
le madri radunate con la morte bianca  
qui avevano cantato
la tristezza nella nostra gola:
il cantar lontano.  
Dal, nelle forme trasportato fango,
è qui, che abbiamo costruito
castello di fango,
qui messo le radici
per farci dileggiare
dalla storia
- seppure, presso l’ansa di Don
son morti congelati anche
soldati zingari.
Dunque siam qui
con le misere corone
a corrompere
la vita,
senza la nazione trascinante carrozza,
con le donne tisiche,
che sputano fiele,
per trasformarci in una dinastia di manovali,
con la mutilata cultura
a carico del paese,
è questa la nostra patria:
ai piedi del steccato dell’albero di stampelle;
pianto brancolante dei ragazzini
sulle strade impervie,
sino al sanguinamento nasale
inseguita volpe a tre zampe.
Urlò di donna,
casa con pavimento di terra,
stelle freddolose siamo noi.
Vivo in una guerra quieta:
come arma crepita la povertà,
la fossa di fango
cannone nasconde.
Devo dunque andar
a cercar il numero dell’inventario, sui giocattoli
dei ragazzi, a carico dell’istituto statale,
per comprovare il loro destino,
incoraggiare;
ad una vita migliore.
Scelgo la più difficile,
sempre la più difficile,
non parlo
per la voce,
non canto
per il ritmo
- eppure a Te piaceva ballare
- il lato più pulito della mia mano era sulla tua,
- avevi deriso mia madre con fazzoletto da contadina,
- ma io vado via
con l’amore beffeggiante sentimento,
e sei bella,
i muscoli tesi della tua coscia
me che scalciano lontano
dalla tua carne viva,
- oggi ti avevo pensato 135 volte.
Cosa diventerò, chissà?
un poeta mai scoperto,
un fuggiasco con la barba adolescenziale
che pretende l’autonomia culturale,
che smentisce
la velocità delle proprie stampelle.