Emőd Tamás: Messaggio in bottiglia (Írás a palackban in Italian)

Tornyán a jajnak, tájfunján a könnynek,
genézisén egy új, nagy vízözönnek,

céltalanul hánykódva fenn a gályán,
e szörnyű korszak vér és könny-dagályán,

mint a hajós a hírt, palackba zárva,
versben dobom e végbúcsút az árba,

hogy túl homályon, terroron, halálon,
egy jobb jövőben Hozzád eltaláljon,

kiben hasztalan hittünk és reméltünk,
szabad part, akit soha el nem értünk,

hazánk az első víg kentaur óta,
klasszikus bölcsőnk, művelt Európa,

* * *

Búcsúzunk tőled, mielőtt éj föd be,
akik itt lámpát lengettünk a ködbe,

fény-jelekül egy jobb jövő fiának,
gályára láncolt rabjai a mának,

kiknek viharba vesztek koszorúi,
e barbár kor értelmes szomorúi,

akik itt mindent láttunk s tudva-tudtunk
és kiáltoztunk, mielőtt lebuktunk,

akik örömre, napfényre születtünk,
de átbogött a mély pokol felettünk:

mielőtt sorsunk vak közönybe fásul
küldjük e pár sort végső híradásul.

* * *

Túl minden Jóremény-fokán a létnek,
vontató padján a gályafenéknek,

úgy élünk, mint a trágyában a barmok,
mint a ketrecben összecsukott majmok,

égnek borzadnak a fülek, a szőrök,
de kuss, a rácson átdöfnek az őrök,

ember-rangunkat régen elfeledtük,
már a saját vérünket is megettük,

hiába minden küszködés, igyekvés,
itt meg kell dögleni, itt nincs menekvés,

hiába gyújtunk fényt itt örök óta:
elhagytál minket, művelt Európa!

* * *

Tornyán a jajnak, tájfunján a könnynek,
genézisén egy új, nagy vízözönnek,

mint a hajós a hírt, palackba zárva,
versben dobom e végbúcsút az árba,

midőn eltárta torkát már a Fátum…
Ezerkilencszázharmincnyolc a dátum.

Sulla torre del lamento, sul tifone delle lacrime,
Nella genesi di un nuovo diluvio grande,

sballottato senza una meta sopra una galea,
sulla marea delle lacrime e sangue, di quest’epoca,

come il navigatore, chiusa nella bottiglia la notizia,
cosi getto l’estremo addio, la poesia, nella piena,

che oltre l'oscurità, terrore e della morte
giunga da Te, in un futuro migliore,

 in cui abbiam’ creduto e sperato invano,
sponda libera, che non abbiam’ mai raggiunto,

dai tempi del primo centauro, la nostra Patria,
è la nostra culla classica, l’Europa la dotta,

*  *  *

Ci congediamo prima che la notte ci avvolga,
noi che nella nebbia agitavamo la lampada,

segnali di luce per i figli di un futuro migliore,
galeotti sulla galea, incatenati, nel presente,

coloro che persero nella burrasca la ghirlanda,
tristi testimoni razionali di quest’epoca barbara,

noi che qui abbiamo veduto tutto e previsto,
e gridavamo, prima di cadere nell’abisso,

noi che siam’ nati per la gioia e la luce del sol’,
ma l’inferno profondo ci aveva sormontato,

prima che il nostro destino si tramuti in indifferenza,
inviamo queste due righe come l’ultima avvertenza.

*  *  *

Oltre ogni Capo di Bella Speranza dell’esistenza,
sulla panca della trazione in fondo la galea,

viviamo come le bestie nel letame,
come scimmie nelle gabbie stipate,

bruciano, rabbrividiscono le orecchie, i peli,
ma zitti, attraverso le grate ci infilzano i guardiani,

dignità umana dimenticata da tanto tempo,
anche il nostro sangue abbiam’ divorato,

inutile ogni tribolazione, dedizione,
bisogna crepare, qui salvezza non esiste,

da un’eternità accendiamo la luce, invano:
Europa dotta, ci avevi abbandonato!

*  *  *

Sulla torre del lamento, sul tifone delle lacrime,
nella genesi di un nuovo diluvio grande,

come il navigatore, chiusa nella bottiglia la notizia,
cosi getto l’estremo addio, la poesia, nella piena,

allorquando il Fato la bocca aveva spalancato,
scrivevamo la data di millenovecento trentotto.