Fekete István: Volim maglu (Szeretem a ködöt in Serbian)

Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár.
A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.

Volim maglu, koja me pokriva i u njoj mogu biti sam.
Volim maglu jer je tišina u njoj, kao u nekoj stranoj državi, čiji stanovnik je samoća, a kralj pak san.
Volim maglu jer iza nje je izobilje što šušti, topla peć, za zagrljaj raširene ruke i bajke, koje se valjda ostvaruju.
Volim maglu, jer pokriva prošlost, budućnost a i sadašnjost je u njoj tako tamna da možda nije ni stvarna.
Malo je takvih koji vole maglu i tako malo nas je koji se u njoj susrećemo, ali mi koji se susrećemo, ne samo maglu, nego i jedan drugog volimo.
Majka magle je dolina, otac gora, kaburdžija vetar a narikača sjaj sunca.
Stranu maglu ne poznajem. Tamo možda i u brdima raste, ali kod nas uglavnom u kotlinama se rađa – kat-kad i leti –, i tek onda posećuje oca, kad odraste. Ali tad je već uveliko novembar.