This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vajda János: Trent'anni dopo (Harminc év után in Italian)

Portre of Vajda János

Harminc év után (Hungarian)

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Trent'anni dopo (Italian)

E’ avvenuto, quel che mancava ancora,
S’è compiuto il fato della nostra esistenza terrena.
Ci incontriamo – sorte misericordiosa! –
Davanti la tomba – un’altra e per l’ultima volta.
Credevo, mi conoscerai, ci sarà del tempo,
Dentro di noi il dolore invertirà il posto;
E vedrò scorrere, quando sarà tardi,
Le lacrime del pentimento sul tuo viso.

Perché è enorme, ciò che io avevo perso,
Per sopportar’, la forza, mi aveva dato il cielo,
Quel che io vedo, non vede nessun altro,
Perché di miracoli è capace il mio ricordo.
Dal passato, mi balena davanti un minuto,
Come un’isola sommersa dall’oceano;
Ed io rivedo di nuovo il tuo giovane viso,
Quando il tuo cuor non batteva per nessun altro.

Questa magia, anche su di te si riverbera,
Quest’anima è la tua Vesta – chiesa.
Rappresentata nel suo altare vedi te stessa,
Cosa sono io per te ormai capisci da sola:
Quando avrò lasciato la vita temporale,
L’eternità dell’amore e delle preghiere
Rinchiusa nei canti, nella morte…
Eppure il cielo, vedi, ci aveva uniti insieme!

Tu, che i tuoi tesori incompresi, le tue grazie,
Avevi sprecata per le persone indegne;
Io, prigioniero penitente di quest’idolo freddo,
Che ogni voluttà nel cuore aveva soffocato:
Or’ siamo seduti come anime nelle catacombe,
E ci guardiamo a lungo, senza parole…
Nei nostri sguardi, ahimè! Non il perduto,
Ma il dolore del non conquistato paradiso.

Così sta ferma la luna dopo la bufera furiosa,
Sopra una nuvola torreggiante e acquietata,
E guarda di sotto, melanconica, nella notte,
Tristemente, senza alcuna passione,
Ascoltando il silenzio sepolcrale,
Sotto il bosco oscuro e spettrale,
Mentre dagli alberi grandi lacrime
Cadono silenziose sulle foglie avvizzite…

 

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap