Azzal, hogy átlépett, megszűnt a tér.
Függőleges lappá lettek a lépcsők.
Maga anyaggá a sötét anyagba
olvadva, de tovább is önmaga.
Egyszerre rész és egész a halottak
testéből sárrá taposott agyagban.
A Föld tömörebb, mint mikor csak látta
és sűrűbb. Nem ereszti át a fényt.
Rétegei egymásba préselődnek
felszín a felszínen, de láthatatlan
földpát-lapokból lett amorf göröngyök.
A tér a látás. Talán a besüppedt
szem csarnokában apadt el a víz
vagy a fény égette el önmagát?
Vagy valóban anyaggá lett a lélek?
A folyó kiszáradt, az árnyak útja
eltömődött, ő, aki ott feküdt
sírjában mint egy képzelt nászi ágyban
szétbomlott. Nem volt megfordulni hely.
Talán egy villanás, egy metafora
majd a képek nélküli létezés.
Férfiként indult a szorosba érte.
Aztán a teste tűnt el, majd a lelke.
Magát kereste az üres tükörben.
Mint köd vagy füst nem tapad semmihez,
Mint bodros gőz szétszéled a levesről:
Holtat szeretni: lengő pókfonál.
Amikor visszafordult nem a semmit
Látta. Már semmit se látott.
Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké?