Szilágyi Domokos: L'accusa (Vád in Italian)

Anyám, midőn világra hoztál,
apolgatva is megátkoztál!
Dühös bömbölésem hallgatva,
meg-elátkoztál apolgatva!

Miért lettem rabja a szónak?
miért égem ízét a sónak?
miért nincs nyugtom vízen-földön,
bárányfelhőn, az égen, zöldön,
bennem lobogó tábortűzön, -
miért, hogy magam folyton űzöm,
s szemem még csak egy szöszke szűzön
se pihenhet el; ó, miért
féltekedem valakiért;
miért, hogy mindig csak kitűzöm,
de el nem érhetem soha?
mért, hogy ennek ez a sora?
és hogy utolsó vacsora
minden, de minden étkezésem,
és hogy sétálnék mintha késen,
s a csatlakozást mind lekésem,
s hogy égnem kell másfél-egészen
és készülőben, sose-készen;
és izzanom, mint csak az izzik,
aki már magában se bízik,
és ha asztalhoz ül vele
akárki édes hávere,
nincs ott a lelke, csak a teste;
s mért engedem meg, hogy kilesse
lesetlen magányom az este,
és miért fáj a más eleste,
és miért fáj a magamé,
s agyam, e rongy, ez a gané
miért, hogy őröl folyvást-folyton,
csak hogyha alkoholba fojtom,
csak akkor, akkor, akkor áll el;
s miért, hogy szívem rendre ráverrádobban
minden éles hangra,
és elmémre, e szent-bitangra
sosem tudhatni, hogy mikor
számíthatok; s belém tipor
minden-egy talp, mely mást tapos;
s mért látom szürkének, laposunalmasnak
a harmatos
virágmezőt is olykor-olykor,
s miért nincs oly pilula, oly por,
hogy költöztessen vak közönyt
belém, midőn reám köszönt
a frontátvonulásos hiszti,
s miért nem nyugtattok meg, hisz ti,
mégis csak ti, ti vagytok én.

Ó, békélést e jaj-tekén!

Anyám, midőn világra hoztál,
apolgatva is megátkoztál!
Dühös bömbölésem hallgatva,
meg-elátkoztál apolgatva!
Fülem zenére mért hegyezted!
hogy ne ülhessek sose veszteg!
s miért, miért kell, hogy szeressek!
mért nem születtem impotensnek!
én, a pucér életre-tárt!

S miért szültél velem halált!

Madre, quando m’avevi messo al mondo,

anche baciandomi m’avevi maledetto!

Ascoltando il mio ululato rabbioso,

m’avevi stramaledetto baciando!

Perché son diventato schiavo della parola?

perché ardo per il sapore del sale?

perché non trovo pace da nessuna parte,

sulle nuvole, in cielo, sul prato verde,

sul falò che dentro di me brucia, –

perché mi sferzo senza sosta,

ed i miei occhi non possono riposare

su una verginella bionda; oh perché

sono sempre in pena per qualcuno;

perché prefiggo sempre l’obiettivo,

che a raggiungere mai posso?

come se fosse tutto già deciso?

e che ogni mio pasto è sempre,

è sempre l’ultima cena,

e come se passeggiassi su una lama

il collegamento perdo ogni volta,

che devo bruciare più del tutto,

e in preparazione, ma mai pronto;

e sudare come sudano coloro

che avevano perso la fiducia in sé stesso,

e se un suo carissimo compare

con lui al tavolo si siede,

la sua anima no, solo il corpo è presente;

e perché permetto che la sera

scandagli la mia solitudine,

perché la caduta altrui mi fa male,

e perché anche la mia duole ugualmente,

la mia mente, questo straccio, questo letame,

perché senza sosta sta ruminando,

e si ferma solo, soltanto

quando nel alcool la affogo;

e perché il mio cuore sobbalza

ad ogni rumore forte,

e mai che possa sapere,

quando posso contare

su questa mente santa -  manigoldo

e mi calpesta ogni piede, che qualcun altro pesta,

e perché a volte vedo cosi grigio

piatto e noioso perfino il prato dei fiori

dalla rugiada coperto,

e perché non esiste una pasticca, una polverina

che insediasse in me l’abulia cieca,

quando l’isteria mi colpisce

durante il passaggio di un fronte,

e voi perché non mi tranquillizzate,

tanto solo voi siete, voi siete io.

Oh, che pace sia sul globo del lamento!

Madre, quando mi avevi messo al mondo,

anche baciandomi mi avevi maledetto!

Ascoltando il mio ululato rabbioso,

mi avevi stramaledetto baciando!

Alla musica hai aguzzato le mie orecchie!

che io non possa mai stare in santa pace!

e perché, perché devo amare!

perché non son nato impotente!

io, che per la vita son nato nudo!

La morte, con me perché avevi partorito!