Hamvas Béla: Philosophie des Weins (A bor filozófiája in German)

Szőlő, bor, drágakő, asszony

Sajátságos, hogy a szőlő és a bor nem fedi egymást. A finom szőlőből nem mindig a legjobb bor készül. Most nincs szó a chasselas szőlőről, a kommersz, úgynevezett csemegéről, amely számomra sohasem tudott lényegeset mondani. A nemes Afuz Aliról, a szőlőskertek királynőjéről, Matthias Jánosnéról, sőt a muscat otonelről, és valamennyi szőlők királyáról a muscat black Hamburgról kívánok beszélni. A muscat otonelt kivéve bornak szinte egyik sem alkalmas. Az evésre jelentéktelenebb szőlőkből készül a jó bor. Somlón megkóstoltam az ősi somlai tőke fürtjét. Úgy szemre szép volt, csaknem egészen fehéres zöld, nagy, gömbölyű szemű, áttetszően opálos és üveges, de izéről semmi különöset nem tudok mondani. A Földközi-tengeren elég gyakran tapasztaltam, hogy a jelentéktelen szőlőkből készülnek a jobb borok. Egyszer valósággal megdöbbentem. A tőkén alig borsó nagyságú szemekből álló ritkás fürt. Beteg ez a szőlő, kérdeztem. Megkóstoltam, elég édes volt, de furcsa, pótkávé ízzel. Héja vastag, és rágós. A dalmát nagyot nevetett. Bort hozott és megkínált. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés. Az ivás a szerelem legközelebbi rokona. A bor olyan volt, mint a cseppfolyós csók.
Most az egyik legszebb bormeditációmról szeretnék beszélni. A berényi kertek között történt, a pince mellett, a nagy diófa alatt ültem a kőpadon, és kiláttam a tóra. Szemben a Badacsony, a Gulács, a révfülöpi dombok és Szigliget. Forró délutánvolt. Egész délelőtt fürödtem, aztán ebédeltem, és kis pihenés után kijöttem ide olvasni. De a könyv mellettem feküdt érintetlen, és csak bámultam a nyarat. A tőkéken a szőlő már érlelődött. Ez rizling. Az ott szilváni. Amaz otelló. Burgundi, mézes fehér, portói, milyen különös, gondoltam akkor, hogy ez a sok inkognitó jelenés, ez mind Egy, de értéke éppen abban van, hogy mindegyik csak utánozhatatlanul önmaga, és semmi más. A szőlők és a borok olyanok, mint a drágakövek. Az egyetlen Egy jelenései. De mindegyik az Egynek más és más spirituális esszenciája. Elkezdtem összehasonlítani a smaragdot, a rubint, a topázt, az ametisztet, a karneolt, a gyémántot a neki megfelelő borral. Nem tagadom, hogy ebben a tevékenységemben rendkívüli segítségemre volt a nő. Mint mindig és mindenben, amikor a spirituális esszenciák határtalan változatosságáról tűnődtem. A drágakövek sem egyebek, mint asszonyok és leányok, inkognitó jelenések, szépségüknek csak ezt az egyetlenegy tulajdonságát, a ragyogó bűvöletet tartották meg. Ez a varázslatuk. De a varázslatot nem szabad szemfényvesztés értelmében venni, hanem mint természetes mágiát. Ez bennük a valóságos lény. Ez az esszencia. Ha tehetném, például megtenném, hogy egy szép leányból spirituális lényét kivonnám és egészen addig tisztítanám, sűríteném, desztillálnám, szűrném, kristályosítanám, amíg elmúlhatatlan és tömény esszenciáját megkapnám. Minden szép nőből végül is drágakövet lehetne készíteni, vagy bort. De akkor nem kristályosítani kellene, hanem feloldani. A drágakövet úgy használnám, hogy aranyba foglalnám és esszenciáját a szememen keresztül magamba szívnám. A bort természetesen úgy, hogy meginnám. A Zsoltár azt mondja: Kóstoljátok meg és lássatok. – Persze az lenne a legjobb, ha a drágakövet, amikor akarom, átváltoztathatnám nővé, kigyönyörködném magam benne, aztán újra átváltoztatnám és meginnám, végül ismét drágakő lenne és sose fogyna el. Volna zafír és ametiszt és gyöngy és gyémánt és smaragd és topáz asszonyom és borom.
Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.
Az alkimisták azt mondják, hogy a drágakő nem egyéb, mint az eredeti teremtésben élt tiszta szellemlény, vagyis angyal, de amikor az ember bűnbe esett, az anyagba magával rántotta. Kővé változott. Ragyogó tisztaságát azonban, mint kő is megtartotta. Ez az elmélet fedi az én teóriámat arról, hogy a borokban és szőlőkben tulajdonképpen szellemi olajok laknak s ezek géniuszok.
Így üldögéltem és meditáltam a berényi kertekben, s amikor napnyugtakor hazafelé indultam, sikerült a termékeny délutánt vidám csattanóval befejezni. Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény, az irigy, a komisz embereké. Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek? A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy soksoksok legyen.
Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány. A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő.
Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár, pénzéhes, hisztérikus nőszemély.

Traube, Wein, Edelstein, Frauen
Es ist eigenartig, daß sich die Traube und der Wein nicht decken. Aus feinen Trauben entsteht nicht immer der beste Wein. Gemeint ist nicht die Chasselas-Traube, die handelsübliche sogenannte Delikateßware, die mir nie etwas Wesentliches zu sagen hatte. Ich möchte sprechen von dem edlen Afus Ali, von der Königin der Weingärten, Frau János Matthias, vom Muskat-Ottonel und vom König aller Trauben, dem Muskat-Black Hamburg. Vom Muskat-Ottonel abgesehen, ist für Wein fast jede weniger geeignet. Guter Wein entsteht aus den Weintrauben, die für den Verzehr am wenigsten in Betracht kommen. In Schomlau habe ich Trauben vom alten Schomlauer Rebstock gekostet. Sie waren schön anzusehen, fast ganz weiß-grün, groß, rund, durchscheinend opalen und glasig, aber über ihren Geschmack kann ich nichts Besonderes sagen. Ähnliche Erfahrungen habe ich ziemlich oft am Mittelmeer gemacht, wo aus nichtssagenden Trauben die besten Weine hergestellt werden. Einmal war ich regelrecht verdutzt. Am Rebstock spärliche Trauben, die Früchte kaum erbsengroß. Ist der Stock krank, fragte ich und kostete. Die Trauben waren ziemlich süß, aber sie schmeckten merkwürdig, nach Kaffee-Ersatz. Die Schale war dick und zäh. Der Dalmatier lachte laut. Er brachte Wein und bot mir an. In diesem Augenblick fiel mir ein, daß das Trinken um vieles erotischer ist als das Essen. Das Trinken ist der naheste Verwandte der Liebe. Der Wein war wie ein flüssiger Kuß.
Jetzt möchte ich über eine meiner schönsten Weinmeditationen sprechen. Es geschah in den Gärten von Berény, vor einem Keller saß ich unter einem großen Nußbaum auf einer steinernen Bank und schaute auf den See. Gegenüber der Badacsonyer Berg, der Gulács, die Hügel von Revfülöp und Szigliget. Es war ein heißer Nachmittag. Den ganzen Vormittag hatte ich gebadet und dann zu Mittag gegessen, nach einer kurzen Ruhe war ich hierher gekommen, um zu lesen. Aber das Buch lag unangerührt neben mir, ich hatte nur Augen für den Sommer. An den Weinstöcken reiften bereits die Trauben. Hier Riesling. Dort Silvaner. Da Otello. Burgunder, weiß wie Honig, Portugieser, wie seltsam, dachte ich da, daß all die vielen Inkognito-Erscheinungen das Eine sind, aber ihr Wert besteht gerade darin, daß eine jede unnachahmlich sie selbst und nichts anderes ist. Die Trauben und die Weine gleichen Edelsteinen. Sie sind Offenbarungen des einzigen Einen. Doch jede ist eine andere spirituelle Essenz des Einen. Ich begann, den Smaragd, den Rubin, den Topas, den Amethyst, den Karneol, den Diamanten mit den ihnen entsprechenden Weinen zu vergleichen, und ich leugne nicht, daß mir bei diesem Tun die Frauen außerordentlich hilfreich waren. Wie immer und bei allem, wenn ich über die grenzenlose Vielfalt der spirituellen Essenzen grübelte. Die Edelsteine sind nichts anderes als Frauen und Mädchen, Inkognito-Erscheinungen, von ihrer Schönheit bewahren sie sich nur diese eine Eigenschaft, den strahlenden Zauber. Aber der Zauber darf nicht im Sinn von Hokuspokus verstanden werden, sondern als natürliche Magie. Das ist ihr wirkliches Wesen. Das ist die Essenz. Wenn ich könnte, würde ich es machen: aus einem schönen Mädchen das spirituelle Wesen extrahieren und so lange reinigen, komprimieren, destillieren, filtern und kristallisieren, bis ich seine unvergängliche und konzentrierte Essenz erhielte. Aus jeder schönen Frau ließe sich letzten Endes ein Edelstein erzeugen. Oder ein Wein - aber dann nicht mittels Kristallisation, sondern durch Lösung. Den Edelstein würde ich in Gold fassen und seine Essenz über meine Augen in mich saugen. Den Wein würde ich natürlich trinken. Im Psalter steht: Kostet, und ihr werdet sehen. Am besten wäre es freilich, wenn ich den Edelstein in eine Frau verwandeln könnte, sobald ich will, ich würde mich an ihr ergötzen, dann würde ich sie verwandeln und trinken, zuletzt wäre sie wieder ein Edelstein, und so ginge es immer weiter. Ich hätte Frau und Wein aus Saphir und Amethyst und Perlen und Diamanten und Smaragden und Topasen. Die Hauptthese meiner Rauschtheorie lautet: Jeder Rausch hat seine Wurzel in der Liebe. Der Wein ist flüssige Liebe, der Edelstein ist kristallisierte Liebe, die Frau ist lebendiges Liebeswesen. Wenn ich noch die Blumen und die Musik hinzunehme, dann weiß ich, daß diese Liebe in Farben strahlt und singt und duftet und lebt und daß ich sie essen und trinken kann.
Die Alchimisten sagen, der Edelstein sei nichts anderes als ein reines Geistwesen, das in der ursprünglichen Schöpfung lebte, also ein Engel, aber als der Mensch in Sünde verfiel, riß er es mit sich in die Materie. Es wurde zu Stein. Doch seine strahlende Reinheit behielt es auch als Stein. Diese Theorie deckt sich mit der meinigen, daß in den Weinen und Trauben eigentlich spirituelle Öle stecken, die Genien sind.
So saß ich meditierend in den Gärten von Berény, und als ich mich bei Sonnenuntergang auf den Heimweg machte, gelang es mir, den fruchtbaren Nachmittag mit einer fröhlichen Pointe zu beschließen. Am Weg erblickte ich sogenannte Noa-Reben. Im ersten Augenblick war ich bestürzt. Was ist das nun für ein Edelstein? Und da wurde mir bewußt, daß der Wein eine vollständige Welt ist und als vollständige Welt, wie beispielsweise auch die Frau, Platz hat und haben muß auch für das Böse, das Gemeine, die dunkle Hölle. Die Noa-Traube und die aus ihr gewonnene ätzende, stinkende, weinähnliche Flüssigkeit ist nichts anderes als der plumpe Versuch des Teufels, ebenfalls Wein herzustellen. Nie ist ein Versuch so sehr gescheitert! Noa ist der Wein der Puritaner, der Pietisten, der alten Jungfern und Hagestolze, der Wein der Raffgierigen, der Geizkragen, der Neider und Bösewichte. Ein Gesunder hält sich, wenn er ihn riecht, die Nase zu, und wenn er ihn kostet, beginnt er wie wild zu spucken und brüllt so lange, bis er den Mund mit einem ordentlichen Getränk ausspülen kann. Wie gesagt, der Teufel neidete dem Schöpfer sein Weinwerk und beschloß, gleichfalls Wein zu machen. In die Rebe tat er seine ganze gelbe Raffgier, Rachsucht, Gift und Galle, Frechheit, Grimassen, feige Niedertracht, feige Krüppelhaftigkeit, all sein plumpes Öl, und er machte sie unglaublich ertragreich. Tatsächlich liefern die Noa-Stöcke wenigstens zwanzigmal mehr Trauben als die edlen. Aber für wen? Für die Raffgierigen und Geizkragen, Hauptsache, es ist vielvielviel.
Mich legst du nicht herein, sprach ich zu den Weinstöcken beziehungsweise zu dem, der sie gemacht hatte. Ich weiß, zum Wein gehört auch eine Hölle voll Gestank. Die bist du. Deine Genien sind die Hexen. Dein Edelstein ist der Harnstein. Wenn du blühst, lockt dein Ammoniakgeruch die Aasfliegen herbei. Du bist die Atheisten-Rebe.
Ich ging weiter und überlegte mir, welchen Wein ich zum Abendessen trinken würde. Dann fiel mir noch etwas ein. Etwas, das die Reben nichts angeht, weil es nicht aus Trauben erzeugt wird. Der falsche Wein. Diese geschönte, bleizuckrige, sirupartige Plempe, das ordinärste Attentat, an Scheußlichkeit nur übertroffen von verschnittenen, angemalten, quengelnden und unausstehlichen, verlogenen niederträchtigen, geilen, geldgierigen und hysterischen Weibsbildern.