Kassák Lajos: Uzvik u proleće (Kiáltás a tavaszban in Serbian)

Kihez szóljak, kivel osszam meg kenyerem felét?
Kivel cseréljem meg jó szerszámaim, amiket
munkában edzettem és munkában köszörültem élesre?
Fájdalom van ezekben a kérdésekben, nyugtalan keserűség
és nem találkoztam a testvérrel, aki válaszolna rájuk
a bölcsesség egyszerű szavaival.
Harcban állunk, mondják körülöttem s ó, jaj,
én csak halottakat látok a völgyben csakúgy, mint a napos domboldalon.
Ismeretlen itt a bátor tekintet és az ujjongó kiáltás is ismeretlen.
Az egyik este vízre szálltam, hogy hálót vessek csónakomból,
halakra halásztam és halottakat emeltem ki a mélyből,
fiatal lányt, akiben halott gyermek feküdt és fiatal legényt,
kinek nagy konyhakés rozsdásodott a szívében.
Lám, az új nemzedék, gondoltam és hiába emeltem őket élő karjaimba,
szótlanul és mozdulatlanul aludtak tovább a csillagos ég alatt.
Az idők gyaláztak meg minket s a terek elfordultak lépteink elől.
De azt mondom: ha nincs anyag, amit megválthatnánk szerszámainkkal,
emeljük fel izmos karjainkat, mint az igazságtevés fegyvereit!
Az életért. A magunk és árva testvéreink életéért.
Akit korbáccsal ütnek, annak legyenek acélból a csontjai,
akit elevenen akarnak eltemetni, az támadjon fel halottaiból is.
Ideje lenne hát, testvéreim, hogy kikeljetek a vizek fenekéről,
a bányák mélyéből s a bezárt műhelyek romjai alól.
Ideje lenne, hogy magunknak szolgáljunk ezekben a keserű napokban,
mikor csontkemény a kenyerünk és álomtalan alszunk ágyainkon.

Kome da se obratim, s kim da delim polovinu hleba?
S kim da menjam svoje dobre alate koje
radom klesao i radom do bridkosti brusio?
Bol je u tim pitanjima, nemirna gorčina
i nisam se susreo sa drugarom ko bi jednostavnim
rečima mudrosti odgovorio.
U ratu smo, govore oko mene i o, joj,
u dolini samo mrtvace vidim isto tako i na sunčanom brežuljku.
Nepoznat je ovde hrabar pogled a i veseli krik je nepoznat.
Jedno veče sam na vodu krenuo da sa čamca mrežu bacim,
ribe lovio al iz dubine leševe vadio,
mladu devojku u kojoj mrtvo dete ležao i mladića
u čijem srcu kuhinjski nož rđao.
Pomislio, evo nove generacije i zalud sam ih svojim živim rukama držao,
ispod zvezdanog neba i dalje nemo, nepomično spavali.
Vreme nas je okaljao i trgovi našim koracima leđa okrenuli.
Ali kažem: ako nema materije koju bi s našim alatima iskupili,
nek kao oružja stvaraoce istine naše snažne ruke dignemo!
Zbog života. Zbog vlastitih i zbog života naših usamljenih braća.
Koga bičem udaraju nek od čelika ima kosti,
koga živog hoće sahraniti nek se i iz mrtvih vaskrsne.
Dakle, zar nije vreme, braćo moji, da se iz dubina voda, iz dubina rudnika,
ispod ruševina zatvorenih radiona uzdignete.
Zar nije vreme da u tim gorkim danima, kad nam je hleb tvrd kao kost
i u sopstvenim krevetima budno spavamo, sebe služimo.