Juhász Ferenc: Zanos (Mámor in Serbian)

Az Oroszlán jegyében

születtünk mindketten,

amikor aszalódik a fű a sírokon,

és a madarak pilledten dadognak,

a sár varangyokkal kipattog,

mint a hülyék lágy arca,

s a folyóban annyi hal feszül,

hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,

s este zuhog a tűzbogár,

hogy egy tábla fénnyé áll össze a tér,

s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a Tejút

a fülledt föld felett,

s a csillagok

rakásra hányt peték

a boldog űrben,

s a hold is akkora,

hogy az már kimondhatatlan,

s a napraforgók árnyéka töményebb,

mint a feketemárvány Krisztusfejek.

Az Oroszlán jegyében

a nyár villámkoronája: szerelmünk.

A tücskök óriás fekete trombiták

és, mint az ökrök a sáskák.

Az ég elborult,

a kő-lombos magasság

zizeget tűz-ágaival,

csattogott az ég arany-fogsora,

tépett dühöngő arany-metszőfoga

fát, barmot, embert,

a kazlak robbanva égtek,

s dörgött a láng piros pamatban,

mint a cella fuvallata,

mint bikák fujtatása jáspis-hidegben,

s ömlött, mint a próféta-átok

a tűz, a víz, a jég,

a folyók medrükből zihálva kimásztak,

s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal

a tántorgó fekete áradatba,

s falvakat vert pocsékká

kénes könnycseppje a nyárnak,

a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,

vér verte ki a tőkét,

csontokra vedlett a szőlő

s holt madár, gyík és hangya

hevert nyálkás tövében,

s a földre borulva feküdt a csősz,

a megvénült ég kihullott fogai alatt,

s a csontváz-világ

derékig állt a könnyező jégben.

Az Oroszlán jegyében

fogunk meghalni majd?

Együtt és nem magányosan,

s akkor egy percre a Mindenség megáll,

és bénult arccal motyog az égre

e penész-bolygó árva lakója,

megfagy a lombok zöld beszéde,

a vadak az erdőből tolongva kifutnak,

csatakos szüggyel makogva megállnak,

fácán és róka, sas és szarvasbika,

farkas és harkály együtt sírnak.

E tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,

a tűzhányóknak tüdővésze lesz

és dühös üstökösök nyargalásznak,

mint megbomlott agy gondolatai,

szikrázó lényüket a semmibe cibálva,

mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,

mint hullamosó a holtat halotti ruhába.

Mert ezt már nem lehet kimondani.

U znaku Lava

smo se rodili oboje,

kad se na grobovima trava suši

i ptice mucajući glasaju,

kal u kraste ispuca

kao meko lice kretena,

a u rekama ribe se toliko napinju

da livade perjasti valovi vlaže,

polja navečer

svici u jedinstvenu buktinju pretvore,

gmaz sjajnih krljušti, Kumova Slama, hropćući puzi

nad zagušljivom zemljom,

a zvezde

nagomilana su jaja

u sretnom svemiru

i mesec je toliki

da je to već neizrecivo,

a senke suncokreta su gušće

od crnih mramornih glava Hrista.

U znaku Lava

letnji venac gromova: naša je ljubav.

Ogromne crne trube zriču

gorostasnih cikada.

Naoblačilo se,

visine kamenih krošnji

vatrenim granama šušte,

škljocaju zlatna zubala neba,

besni, zlatni očnjaci trgaju

šumu, marvu, čoveka,

stogovi u vatri grokću,

kao dahtanje bika u mrazu jaspisa

kao uzdah sužnja

grmi plamen na užarenoj sofi

i kao kletva proroka proleva se

vatra, voda i led,

reke se besno klone svojih korita,

zadimljenih nozdrva konji se guše

u teturanju crne bujice,

zaseoci razrušeni

sumpornim suzama leta,

u zgrušanim dronjcima teče krv sa brda,

izbija na čokotima,

grožđe do kostiju ogolelo,

i ptica, gušter i mrav mrtvi

leže uz sluzavo korenje,

srušen, na zemlji leži lugar

ispod ispalih zuba ostarelog leta

i kostur-svet

do struka stoji u suznom ledu.

U znaku Lava

ćemo i umreti?

Zajedno, a ne usamljeno,

i onda na trenutak zastaje Svemir

i skamenjenim licem mrmlja prema nebu

samotnik te memljive planete,

mrzne zeleni govor lišća,

zveri panično beže iz šume,

kaljavim bedrima mucajući zastaju,

fazan i lisica, orao i jelen,

vuk i detlić zajedno plaču.

To more kita, tuljana, polipa bljuje na mesec,

krateri jektiku dobijaju

i besne komete jure

kao misli poremećenog uma

vukući vlastita neobuzdana bića u ništa,

jer zalud bi to gomilao u materiju jezika

kao mrtvozornik mrtvaca u samrtno odelo.

Jer to već izgovoriti se ne da.