Megint az órjás, ronda varangy!
Hogy vartyog az éjben, a csendben!
Fülembe harsog, betölti szobámat –
s már látom előttem dülledt, sárga szemét.
De hol, micsoda zug, csatorna odva rejti?
Hol hömpölygeti has-testét, az ocsmányt,
hogy belerúgjak, összetiporjam!
Mily békén alszik a város,
a fáradt emberi lelkek pihegése
bolyhosan omlik az útra,
álmok mocorognak a párás
ablakokon – és a béke nagy álma
áll össze belőlük, s száll az egekbe.
S most íme, előlről kelljen a rémet
hallani ebben a csendben! –
Bagzó kedvében förtelmes párt keres újra
sokasítani ronda magát? –
Egy kapumélyből böffen elő, ott vartyog
pöfögő hasfeje – látom! Az undor,
a dűh futtomba fog el,
féltéglát ragadok fel, s teljes erőmből
belevágom az iszonyú testbe – dögölj meg! –
s még látom, a béle hogy omlik,
hurkásan hogy gomolyog a homályban,
s rém-szeme hogy mered énrám,
a Szent György-napján születettre,
ki íme, megölte, újra megölte a Sárkányt!
