Anyám szavai (Hungarian)
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilus tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül. |
My Mother's Words (English)
Thank you, my son, for coming home,
because we’re already as old as that
clock there up in the attic,
the hands point very much towards the cemetery.
As it is, we hardly remember if it’s Thursday or Tuesday.
Whenever you come, that’s our Sunday.
Your dad’s quite fine, he rushes here, runs there,
but for me even going to the door is more than long,
how often I recall the pear-tree that was
torn out by a bomb outside the kitchen-door,
I could grab at it just like at your arm now.
I might perhaps walk with a stick! No way!
I take the broom instead, and waddle about with it
to the backyard, to the gate as though I had something to do.
If only I never ever had to wait! For a letter, some news.
If a train gets derailed, I sit up awake for nights --
The other day, too, when you went to America,
my eyes had sore scars deep inside:
will you arrive? will you return? will you sit again near me?
for to me each distance is ocean and thorn-bush,
and each plane having you on board crashes.
And I keep asking the doctor, how can it happen
that I get scared even of a bird flying up suddenly,
and I dream of so much snow, snow-stacks, snow-hills
and from behind all of them I can hear my son – yes, you, coughing,
but my steps are being monitored by black guns and spy-glasses.
Perhaps, if I also wander about in the world where you do,
I won’t fear for you because of swaying tall houses
and lakes swarming with crocodiles,
smiling men carrying knives to rob banks,
or just do as if,
they wear masks and funny big hats like devils
at autumn harvest balls,
but the poor fear even if they could with laugh and joy abound,
my heart’s also studded with iron ferrules, seven, all around.
|