Csoóri Sándor: Elegija lutalice (A csavargó elégiája in Serbian)

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

sóbánya-fényességű arccal

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

és kevesebbet hazudozni a testről,

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Ne samo ići: trebalo bi otići,

poput rudnika soli sjajnim licem

iz prašnjave povorke ravnodušnih istupiti

i o telu manje lagati

kad je već večnost, kao kopar, jednoletna.

Ne samo plakati: trebalo bi oplakivati

sebe, moje posedele ljubavnice, oplakivati moje izdajnike,

spori propast među granama, među stegnima, u otvorenim ustima,

svaku moju ulicu gde u ponoćnim

kaljavim kišama i sam sa sobom ratovao.

Nekad sam verovao: nad mojom galvom

pčelama, gradovima, cvećem zove kićena ljuljačka se ljulja

a i sevajući obraz u prozoru neba je moj.

Ako je išta bilo dobro: ta prezrena mašta je bila najbolja:

u blatu i mirisu ševarja usputno pretvaranje u boga.