Csoóri Sándor: Világot járó hideglelés

Világos ez a nyári éj,
világosak az éjféli vizek:
jól látni, hogy a tengerről
most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe,
mintha a világ túlsó felén valakik vacognának.

Helsinki hanyattfekve és félájultan
alszik, mint akit csúnyán megviselt
a napszúrásos hőség,
csak elángyolodott részegei neszelnek föl a borzongásra,
sirályok meleg testét dugnák az ingük alá.

Ki tudja úgyis, mi jön még holnap:
új nap, magasan nyíló rózsákkal?
sündörgő tenger-roncsokkal partközelben?
vagy már a rangos összeomlás, szónokok
és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham?

Oly közeli már minden, még ami
távoli is, mintha nem lett volna soha
messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran
évszázadokig is egyetlen szóra,
csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő.

Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve.
Álom a tengerekről. Mert az élet
élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak
az ideiglenesség fojtó mámorában…
Élni? Túlélni magát az életet is!

Vendégként lépkedtek itt a Sarkifény
irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart
kövei s a tengerre néző szobrokon is
áthullámzik valami világot járó hideglelés.
Lehajolok és megsimogatom a tengert,
mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.